357/3. A lajstromozott élőállomány — A perforált bizonylat

Az antikvárius lábához tekeredő papírszalag nem maradt néma. Ahogy a hűvös akna felőli sziszegés alábbhagyott, a frissen nyomtatott tinta jellegzetes, fanyar szaga azonnal betöltötte a nyílást. Az alacsony vásárló hivatali beidegződései erősebbnek bizonyultak a megdöbbenésénél: óvatosan lehajolt, és két ujjal tépte le a papírcsík legördülő végét.
– „357-es tétel: Félig iktatott élőállomány, gombmentesített kiszerelésben” – olvasta fel a vásárló színtelen, hivatalos hangon, majd pápaszemét az antikvárius meztelen vállára igazította. – Úgy tűnik, ön a lajstrom szerves része, uram. Bár a megjegyzés szerint a tétele nem eladható, csupán helyben megtekinthető.
Az antikvárius igyekezett méltóságteljesen kihúzni magát a szűk akna peremén, de a talpa alatti rácsos szerkezet újabb két centit süllyedt. Egy fojtott, fémes kattanás jelezte, hogy a Mélyraktár újrahasznosítója nem kedveli a leltári tétovázást.
– Ez egy... bemutatómechanizmus, uram – nyögte ki az antikvárius, miközben a mélységből felszálló huzat éles borzongást váltott ki meztelen bőrén. – A padló alatti archiválási rendszer élő szemléltetése.
A vásárló megfontoltan bólintott, mintha a magyarázat a világ legtermészetesebb dolga lenne, majd a papírcsík lezáró részét gondosan a mellényzsebébe süllyesztette. Ebben a pillanatban a csapóajtó széle mellett álló utazóláda sárgaréz zárja magától kattant egyet, és a kulcslyukból egyetlen apró, fekete pecsétviasz-csepp hullott a kőpadlóra.