357/2. A félig leltározott test — Az abszurd rekesz

Az antikvárius a sárgaréz reteszt markolta, mintha az a mágikus amulett lenne, ami láthatatlanná teheti. A „Van itt valaki?” kérdés már nem csak közeledett, hanem fúrt, tapinthatóan nyomulva be az eddigi intim, bár meglehetősen kínos magányába. A hang gazdája a könyvespolcok sűrűjéből bukkant elő, egy alacsony, pocakos úr, aki gyanakodva pislogott a félhomályba. Az antikváriusnak mindössze egyetlen, elkeseredett pillanata maradt. A csapóajtó, amiről eddig csak sejtette, hogy létezik, most az egyetlen kiút ígéretét hordozta. Egy gyors, remegő mozdulattal elfordította a reteszt, mire az apró szerkezet nyikorgó hanggal engedett. A bolt kőpadlójának egy szabályos része felemelkedett, felfedve egy mély, sötét, de meglepően tiszta aknát.
A levegő a mélységből hűvösen áramlott fel, régi papír és valami nehezen azonosítható, fémes illat keveredett benne, mintha egy elfeledett gépezet lélegzése lenne. Az antikvárius habozás nélkül, ám annál nagyobb eleganciával – már amennyire egy ruhátlan ember mozdulata elegáns lehet egy ilyen helyzetben – lendítette lábait a nyílás felé. Célja az volt, hogy egyetlen, határozott mozdulattal eltűnjön, mintha sosem létezett volna. Ám ahogy súlypontja áthelyeződött, a bolt hátsó, eldugott sarkában egy halk, de határozott kattanás hallatszott, mintha valamilyen láthatatlan számláló azonnal leltározta volna az éppen eltűnő testet. A bürokratikus rendszer nem felejtett, még a hirtelen elmozdulást sem hagyta figyelmen kívül.
Az alacsony úr, aki éppen egy régimódi térképet nézegetett a falon, hirtelen megállt. Nem az antikvárius hirtelen eltűnése lepte meg elsősorban, hanem a mechanikus kattanás. Homlokát ráncolva fordult a hang irányába, majd a padló felé, ahol az antikvárius lábai már éppen az örökkévalóságba készültek zuhanni. A lefelé tartó mozgás hirtelen megszakadt. Az antikvárius talpa egy váratlanul szilárd, rácsos szerkezeten landolt. Nem esett le, hanem állt, körülbelül fél méterrel a bolt padlószintje alatt, egyfajta „félig leltározott” állapotban, a méltatlanság és a mozdulatlanság furcsa metszéspontján.
Az alacsony úr előrelépett, immár nem csak gyanakodva, hanem némi zavarral a tekintetében. „Elnézést, uram, de maga... ott van lent?” – kérdezte, lehajolva a nyílás fölé, tekintete az antikvárius csüggedt arcán, majd a lábai alatt lévő rácson nyugodott. Az antikvárius, aki éppen azt tervezte, hogy elmerül a mélységben, most egy abszurd, meztelen szoborként feszült, talán félig a bürokratikus purgatóriumban. A Mélyraktár újrahasznosítója aligha ezt a fajta „újrahasznosítást” képzelte el. Az akna aljából egy halk, gépies sziszegés hallatszott, mintha a rendszer éppen egy újabb, rendkívüli tételt rögzítene a lajstromba. Egyetlen, hófehér papírcsík kezdett kanyarogni a sötétből, épp az antikvárius lába elé, finoman, de határozottan.