357/1. A meztelen igazság — A váratlan látogató

Az antikvárius dermedten állt. A rézharang éles csilingelése nem csupán a boltba érkező vásárlót jelezte, hanem egyenesen a meztelen valóságba rántotta vissza. A bürokratikus rendszer ugyan tehermentesítette a ruhatári lajstrom alól, ám ezzel egy sokkal súlyosabb, egzisztenciális hiányt generált: a méltóságét. Az antikvárius, aki eddig csak a leltári tételek hiányával küszködött, most saját, hiánytalanul hiányzó öltözékének tökéletes abszurditásával szembesült. A bolt előteréből halk, bizonytalan lépések hallatszottak, majd egy férfias köhögés törte meg a kínos csendet. „Jó napot kívánok!” – zendült meg egy hang, amely a legkevésbé sem volt a Mélyraktár újrahasznosítójának gépi sziszegése. Ez egy valós, emberi hang volt.
Az antikvárius hirtelen, de tehetetlenül körbepillantott. A hűvös kőpadló, a könyvespolcok és a poros vitrinek nem kínáltak semmi takarást, még egy elfeledett, szakadt kendőt sem. A ruhái odalettek, mintha sosem léteztek volna. Egy elkeseredett pillanatig azt fontolgatta, hogy a régiségbolt portékái közé rejtőzik, esetleg egy hatalmas perzsa szőnyeg alá bújik, ám ez a mozdulat valószínűleg azonnal újabb leltári anomáliát okozna.
„Van itt valaki?” – kérdezte a hang, már egészen közel. Az antikvárius szeme sarkából látta, hogy az árnyék egyre hosszabbra nyúlik a folyosó végén, jelezve, hogy a küszöbön áll. Ekkor egy rég elfeledett, apró, sárgaréz reteszre pillantott, mely a padlóba süllyedő csapóajtó peremén rejtőzött. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, remegő ujjal megragadta. Ez volt az egyetlen dolog, ami még a Mélyraktár nyelését túlélte.