357/4. A viaszpecsét visszhangja — A kiadatlan rakomány

A fekete viaszcsepp még fel sem gőzölgött a hideg kőpadlón, amikor az utazóláda nehéz tölgyfa fedele centiméternyire megemelkedett. Az antikvárius szorosan összefogta meztelen karjait a mellkasán, miközben a Mélyraktár felől felszökő hűvös, fanyar levegő éles sivitással söpört végig a helyiségen.
Az alacsony vásárló megrezzent, és hivatali magabiztossága egyetlen pillanat alatt omlott össze. Megigazította pápaszemét, majd óvatosan hátrafelé lépett egyet, miközben tekintete a láda pántjai közül szivárgó, jellegzetes papírszagú füstre tapadt.
– Ez... ez a tétel nem szerepel a mai lajstromon – suttogta a vásárló, és hangjában most először jelent meg a tiszta, bürokratikus riadalom. – A perforált bizonylat nem tartalmaz felnyitási engedélyt a zárolt egységekre!
Az antikvárius, aki még mindig derékig a padlóba süllyedve egyensúlyozott a bemutatóállványon, kétségbeesetten próbált kinyúlni a perem felé.
– Ne nyúljon hozzá, uram! – sziszegte rekedten, miközben talpa alatt a rácsos szerkezet újabb baljós reccsenéssel mozdult meg. – A csapóajtó mechanizmusa automatikusan tehermentesít, ha a rakomány tömege megváltozik. Ha az a láda kiürül, én teljesen elnyelődom!
A sárgaréz zár azonban nem kért engedélyt a jelenlévőktől. Egyetlen gépies kattanással a tető teljesen hátracsapódott. Odabent nem porcelánok vagy elfeledett kéziratok lapultak, hanem egy fényes rézhenger, amely azonnal forogni kezdett, és a szekrény kulcslyukából kanyargó szalaggal megegyező, sűrűn perforált papírcsíkot tekert a kőpadlóra.
A vásárló remegő kézzel nyúlt a legördülő bizonylat felé, de mielőtt elolvashatta volna a címsort, a Mélyraktár felől ütemes, fémes lánccsörgés visszhangzott fel.