355/7. A préselt okmány — Az újrahasznosított reklamáció

A spirális bádogcsúszda egyetlen lendülettel a Mélyraktár központi válogatóasztalára repítette a méltatlankodó vevőt. Az antikvárius – több évtizedes hivatali rutinjával – az utolsó kanyarban gyakorlott mozdulattal elkapta a védőkorlátot, így elegánsan lépett le a rácsos járdára, hogy végignézze az elkerülhetetlent.
A Szelektív Irattár automatikája nem ismert méltányosságot. A hidraulikus préstáblák nehéz, olajszagú csikordulással csaptak össze. A vevő utolsó felháborodott kiáltása egyetlen pillanat alatt papírsusogássá szelídült, ahogy a szerkezet gépies precizitással élére hajtogatta, préselte és finom bőrkötéses aktává formálta a tiltakozó ügyfelet.
Az ellenőr közelebb lépett, és csipeszével felemelte a friss iktatványt. Amikor meghajtotta a margót, a lapok közül halk, vékony sziszegés szűrődött ki: „Ez abszurdum! Én csak egy gőzmozdonyos térképet...!”
„Nemmegfelelő akusztikai emisszió a mélyraktári okmányban” – állapította meg az ellenőr szárazon, majd habozás nélkül a megsemmisítő garatba ejtette a papírköteget. Az újrahasznosító hengerek halk zúgással darálták pépnek a reklamációt, hogy a szalag végén ropogós, szűz nyomtatópapírként tekeredjen újjá.
Odafent, a kihalt antikvárium sötétjében egy újabb rézhenger gurult elő a homályból, és halkan ketyegni kezdett.