356/1. A szűz nyomtatópapír — A tiszta lap illúziója

A Mélyraktár alján a fémhenger végül elcsendesedett, és a kiadónyílásból egy makulátlanul fehér, selymes tapintású papírtekercs csúszott ki a rozsdamentes tálcára. Semmi sziszegés, semmi méltatlankodó morgás – a nemrég még hevesen protestáló vevőből kizárólag a legfinomabb minőségű, hetven grammos famentes alapanyag maradt.
Az ellenőr fehér cérnakesztyűt húzott, majd hüvelykujjával végigsimította a friss papír szélét. Elégedetten bólintott. A bürokratikus tisztítótűz hibátlanul tette a dolgát: a szabálytalan akusztikai zajok teljességgel elhaltak, a reklamációnak nyoma sem maradt.
– Tökéletes szívóképesség, abszolút feszültségmentes szerkezet – jegyezte meg az ellenőr, és a tekercset egy sárgaréz csőbe illesztette, amely gőzszisszenéssel szippantotta fel azt a felső szint felé. – Visszavezetve a normál üzemi körforgásba.
Odafent az antikvárius már várt. A pult melletti mechanikus írógép önműködően behúzta a friss, ropogós lapot. A sötétből előgurult rézhenger ketyegése hirtelen alábbhagyott, majd a gépezet karjai fémes csattanással lendültek működésbe, hogy nevet és iktatószámot nyomjanak a makulátlan papírra.
A lap tetejére nyomtatott betűk alatt azonban a szűz papír rostjai között halvány, szinte láthatatlan vízjel kezdett kirajzolódni.