354/2. A bemutatott exponátum — A téves diagnózis

Az antikvárius sietős köhögéssel igyekezett átvenni az irányítást, miközben a friss iktatólapot óvatosan a szekrény alá rugdosta a cipője orrával.
– Tisztelt uram, amint láthatja, ez a prémium kategóriás mechanizmus nem csupán az illusztris kitüntetéseket viseli büszkén, de tökéletesen szimulálja a buzgó hivatali viselkedést is – magyarázta izzadó homlokkal, félig elfojtott vigyorral. – Azt a befőttesüveget meg a benne lévő okmányt kizárólag a térhatású illúzió kedvéért helyeztük el. Egyfajta nosztalgikus díszlet!
Az új vevő elgondolkodva igazította meg az orrcsipeszét, majd közelebb lépett a mozdulatlan ellenőrhöz. Óvatosan megkocogtatta a férfi mellkasán lévő nehéz zománcjelvényt, amely tompa, fémes csengéssel válaszolt.
– Rendkívül kifinomult kivitelezés – bólintott a vevő elismerően. – Tehát azt állítja, hogy ez a bemutatópéldány teljesen veszélytelen, és a belső rugós szerkezet csupán a megállított idő illúzióját tartja fenn?
– Pontosan! Egyetlen eljárási hibát sem képes elkövetni – fogadkozott az antikvárius, bár a háta mögött remegő kézzel kulcsolta össze az ujjait.
Ekkor a szoba mélyéből, az üvegcsupor alján heverő okmány felől halk, sistergő hang hallatszott, és a benne őrzött sárgult tinta baljós, lilás fénnyel kezdett derengeni.