354/1. A felhúzott mechanizmus — A megállított idő

A megállított ingaóra némaságában az ellenőr kimért, fémes léptei visszhangoztak a tölgyfapadlón. Lába szigorú, negyvenöt fokos szögben fordult el a szalon tölgyfa ajtaja előtt, ujjai pedig szertartásosan végigsimítottak a kilincs sárgaréz felületén. A gépies mozdulat mögött a hivatali fegyelem utolsó szikrái pislákoltak, de teste már engedelmesen követte a rugós szerkezet kényszerpályáját.
Az antikvárius idegesen törölgette az izzadságot a homlokáról. Megkönnyebbülten, de szemében elfojtott félelemmel pillantott az új vevőre, aki élvezettel szemlélte frissen vásárolt szerzeménye mozgását.
– Elképesztő pontosság – jegyezte meg a vevő, miközben a kesztyűs kezében tartott rézlapot forgatta. – De mondja csak, a kitüntetés, amit a mellkasára tűztek, benne foglaltatik a végösszegben?
Az ellenőr mellkasán valóban ott csillogott egy nehéz, zománcozott érdemrend, amelyet a csőposta adagolója pattintott a hajtókájára az érkezéskor. Ahogy az ellenőr átlépte a szomszédos szalon küszöbét, a gépies karja lendült: mutatóujja pontosan a szoba közepén álló, üvegcsuporba zárt okmányra mutatott.
A szobában uralkodó csendet egyetlen halk kattanás törte meg. A faliszekrényből egy újabb nyomtatott iktatólap pottyant az antikvárius lába elé, rajta a friss, még nedves tuskristályos felirattal: Központi Tulajdonátruházási Jegyzőkönyv – Jóváhagyva.