353/10. A muzeális tétel — Leltározott kitüntetés

A sárgaréz cső süvítése hirtelen elhalt, s az ellenőr puha, bársonybevonatú emelvényre huppant az emeleti bemutatóterem ragyogó csillárjai alatt. Elegánsan kiigazította a gallérját, készen arra, hogy hivatali tekintélyével lehengerelje a rá várakozó társaságot.
Az antikvárius elégedetten csettintett, a gazdag új vevő pedig elragadtatottan emelte fel a monokliját.
– Páratlan darab – suttogta a vevő, miközben lassan körbejártja az emelvényt. – A tartása tökéletes, a hivatalnoki szigorú tekintet pedig szinte teljesen élethű.
Az ellenőr mellszélességgel kihúzta magát.
– Kérem, ez valami félreértés! Én a Központi Auditőr-hivatal képviselője vagyok! – jelentette ki erélyesen.
– Látja? – mutatott rá örömmel az antikvárius. – A csőpostából kikerült fonográf-mechanika még mindig kifogástalanul játssza a rögzített hivatali mondatokat. Egyetlen felhúzás, és máris újra kezdi a leltározást.
A vevő mosolyogva átadott egy vaskos, aranyozott bankjegyköteget. A mennyezeti sínről ekkor egy acélkar ereszkedett le, és finoman feltekerte az ellenőr háta mögött lévő apró, sárgaréz rugókulcsot, amelyet eddig a felöltője takart. Az ellenőr lába önműködően elindult az első vitrin felé, ujjai pedig maguktól kezdtek el iktatószámokat karcolni a levegőbe.
A szomszédos szalon felől halk, ritmikus ezüstcsengő kattant, s a félhomályban egy fekete bőrkesztyűs kéz lassan megállította a falra akasztott antik ingaórát.