353/9. A személyes minősítés — Leltári előléptetés

Az ellenőr óvatosan benyúlt a gőzölgő hüvelybe. Ujjai nem hideg fémhez vagy nedves papírhoz értek, hanem egy apró, selyemtapintású rézlapocskához, amely sűrű, illatos ködpamacsot árasztott maga köré.
Amikor a gőz szétoszlott, a lapocskán frissen gravírozott betűk csillantak meg. Nem cikkszám állt rajta, és nem is egy szokásos minőségi kód, hanem a saját neve, a pontos hivatali beosztásával és a mai dátummal. Alatta a szűkszavú felirat hirdette a tényt: „I. osztályú muzeális ellenőri mintapéldány – Azonnal továbbítandó az emeleti bemutatóterembe.”
A Szelektív Irattár automatikája nem válogatott. A párhuzamos könyvelés számára a túlbuzgó hivatalnok éppolyan értékesíthető alapanyag volt, mint a préselt okmány vagy a díszkötéses selejt. A rendszer nem elnyelni akarta őt, hanem eladni.
A padló alatti fogaskerekek halk kattanással irányt váltottak. A csőposta szívóereje megduplázódott, és a fali nyílás sárgaréz pereme tágulni kezdett – éppen akkora átmérőre, amely már kényelmesen elnyelhetett egy felöltős emberi alakot. A mennyezet felől az antikvárius és az új vevő elégedett, udvarias kuncogása szűrődött le.
Az ellenőr megpróbált hátralépni, de a cipője talpa alatt a vasrács hirtelen sima, olajozott csúszdává döntött be. A cső sötét mélyén felgyulladt egy apró, hívogató, aranyszínű jelzőfény.