354/3. A derengő okmány — A téves diagnózis visszhangja

Az üvegcsupor alján heverő sárgult okmány lilás fényben pulzált, s a halk sistergés egyre erősödött. Az antikvárius mosolya megfagyott, mintha egy rosszul sikerült viaszbábu nézett volna az új vevőre.
– Ó, ez! Ez csupán… egy rendkívül ritka optikai jelenség – hadarta, kapkodva a levegő után, mintha hirtelen kifogyott volna belőle a levegő az egész boltban. – A régi tintákra jellemző spontán lumineszcencia, különösen, ha hermetikusan zárva tartják őket. Egyfajta… természeti csoda!
Az új vevő orrcsipesze lecsúszott az orráról, de nem törődött vele. Szemei az okmányról az antikváriusra, majd a mozdulatlan ellenőrre vándoroltak. Arcán a kezdeti félelem most már gyanakvással vegyült.
– És a sistergés? Az is a „természeti csoda” része? – kérdezte rekedten, hangjában egyre kevesebb vevői érdeklődéssel és egyre több tiszta félelemmel.
Az antikvárius, már-már komikus kétségbeeséssel, hevesen gesztikulált, mintha el akarná hessegetni a láthatatlan hangot.
– Az a légnyomás-különbség! Igen! Az üvegcsuporban felgyülemlett évszázados levegő távozik, és ez a súrlódás okozza a hangot! Egy ritka akusztikai anomália, kérem!
Míg az antikvárius fuldoklott a magyarázatokban, az új vevő tekintete az ellenőr mellkasán lévő zománcjelvényre siklott. A korábban hallott tompa csengés most sokkal baljóslatúbbnak tűnt. Valami megmozdult az ellenőr szemhéja alatt, egy alig észrevehető rezdülés, mintha az okmány lüktetésére reagált volna. A sziszegés suttogássá alakult át, réges-régi panaszokká, apró, sárgult betűkkel.
Az antikvárius már a fénykapcsoló felé nyúlt, hogy elrejtse a kínos jelenséget, ám a lila fény csak még jobban felerősödött. A suttogás pedig szavakká formálódott, alig hallhatóan, de minden pulzálással élesebben: „Hiba… téves… eljárás…”