352/4. A zárókapocs kattanása — Iktatott végső kiadás

A fémes suttogás hamarosan tiszta, ünnepélyes kántálássá formálódott a bársonypult felett. Újvevő úr szemöldöke magasra szaladt, de fanyar, elégedett mosolya egy pillanatra sem hanyatlott.
– Rendkívül élethű moduláció – bólintott elismerően a vásárló, és a vitrinre helyezett egy köteg ropogós, hivatali bankjegyet. – Az ára nem számít. Az ilyen akusztikus csodákért a gyűjtők bármit megadnak.
Az antikvárius már nyúlt volna a pénzért, ám a kötet lapjai közül hirtelen csikorgó hangon felzúgott a belső présmechanizmus. A sárgaréz zárókapocs egyetlen határozott pattanással kipattant, a sötétbarna bőrborító pedig magától feltárult. A préselt lapok között nem nyomtatott betűk álltak, hanem két üres, emberalakú mélyedés, amelyek kísérteties pontossággal követték a pult előtt állók körvonalait.
– Állománybővítési folyamat elindítva – szavalta a könyv hideg, reszelős hangon. – A csőpostai küldemény vételára kiegyenlítve a helyszíni ingatlannal és annak teljes személyzetével.
Újvevő úr egyáltalán nem ijedt meg; kimérten belefeküdt a bal oldali mélyedésbe, mint aki már hetekkel ezelőtt megváltotta az első osztályú helyét. Az antikváriusnak már csak annyi ideje maradt, hogy döbbenten végignézze, amint a pult, a polcok és ő maga is finom, aranyszegélyű papírlappá préselődik a csattanva záródó kötés alatt.
Az üresen maradt bolt csendjében végül csak egy árva rézhenger koppant nagyot a csőposta nyílásánál.