353/1. Az iktatott küldemény — A hivatali zenedoboz

A sárgaréz henger egyetlen éles, ércszerű koccanással pottyant ki a csőposta átvevőkosarába a Működési Szektor félhomályos iktatóhelyiségében. Az ellenőr komótosan letette az esti teáját, szaruk keretes szemüvegét az orrnyergére tolta, és rutinmódon lecsavarta a tartály zárókupakját. A csőből egyetlen, aranyszegélyű, szokatlanul meleg papírlap hullott az asztalra, amely friss nyomdafesték és ódon leatherette kötés fanyar keverékét árasztotta.
– Újabb automatizált ingatlan-akvizíció – állapította meg magában szárazon az ellenőr, miközben végigfuttatta hüvelykujját a még gőzölgő kataszteri bejegyzésen. A lap alsó sarkában két bizarr módon apró, préselt emberalak halvány kontúrja rajzolódott ki, mintha csupán szándékos vízjel gyanánt kerültek volna a rostok közé.
Az ellenőr a bürokrácia évszázados, olajozott mozdulatával nyúlt a nehéz, réznyelű iktatóbélyegzőért, hogy érvényesítse az állománybővítést. A folyamat puszta formaságnak számított: a Szelektív Irattár automatikája hibátlanul tette a dolgát, a felesleges belvárosi ingatlanokat és azok gyanútlan tartalmát pillanatok alatt lapos, archiválható kötvényekké tömörítve.
Amikor azonban a bélyegző ránehezedett a finom cellulózra, az aranyszegély hirtelen felszisszent. A papírból tiszta, elégedett duruzsolás áradt ki, mint egy gondosan behangolt hivatali zenedobozból, ami lágyan közvetítette egy antikvárium megszűnt akusztikáját.
Az ellenőr elgondolkodva billentette oldalra a fejét. A hatályos raktározási szabályzat szerint a préselt tételeknek szigorúan hallgatniuk kellene.
A mélyraktár sötétben úszó polcsorai felől ekkor éles, rezes kattanás hallatszott, mintha az egyik szomszédos gyűjtőrekesz zárókapcsa magától pattant volna ki.