351/7. A vámszabad terület — A minőségi címke

A bársonyborítású szállítókonténer tompa szisszenéssel záródott be felettük, majd szinte súlytalanul nekilendült a csőpostarendszer vákuumvezetékében. Odabent mély sötétség uralkodott, csupán egy kis rézfoglalatos kémlelőnyíláson át szűrődött be a mélyraktár mellett elsuhanó szektorok halvány sárga fénycsíkja.
– Ez egy minőségi tévedés! – suttogta az Ellenőr, miközben a szűk térben próbálta elsimítani összegyűrődött iratrendezőjét. – A luxusviaszolt árukra huszonnégy százalékos exportilleték vonatkozik. Ha nem fizetjük meg azonnal, a fogadó állomás visszautasítja a küldeményt!
Az Új Vevő zsebében csikordult valami: a rézcsőben felhalmozódott statikus feszültség apró szikrákat szórt a szövetre.
– És hová tart ez a vezeték? – kérdezte rekedten, miközben a konténer hirtelen meredek dőlésszögbe fordult.
– A Központi Vámraktárba – felelte magabiztosan az Ellenőr. – Ott tiszta bürokratikus eljárás keretében visszaminősítenek bennünket egyszerű csomagolási hulladékká. A hulladékot pedig az előírások szerint azonnal kiengedik a hátsó kapun.
A konténer egy éles zökkenővel megtorpant. A falakból finom, illatos viaszgőz áramlott be, amely azonnal fényes réteggel vonta be a ruházatukat. A külső mechanika csikorgott, majd a tartály fedele lassan felnyílt. A fényben azonban nem a Vámraktár tisztviselői álltak, hanem az Utazóládához kapcsolt Antikvárius. Gépies mozdulattal egy vastag, piros „SELEJT” pecsétet nyomott egyenesen a konténer címkéjére.
A csőpostarendszer azonnal reagált: a feleslegesnek nyilvánított tételt a megsemmisítő csúszda felé billentette, le a sötét, névtelen mélységbe.