351/3. A karanténolt szekrény — Az üzemanyag-átsorolás

A sűrű, kénszagú gőzőmlesztmény pillanatok alatt elborította a félig nyitott vasajtó küszöbét. Az Új Vevő zokogva préselődött a legközelebbi kartotékszekrény oldalának, miközben a fémlemezek mögül baljós, ütemes kattogás hallatszott. A mélyraktár automatizált rendszere láthatóan nem kedvelte az elmaradt igazolásokat.
– A gőzkibocsátás üzemszerű – jelentette ki szaggatottan az Ellenőr, bizonytalanul megigazítva az orrán a szemüvegét. – Amennyiben a látási viszonyok két méter alá csökkennek, a karanténzónát automatikusan megsemmisítendő hulladéknak nyilvánítják.
– De mi még benne vagyunk! – visította a Vevő, és egy elszabadult rézcsőből felszisszenő gőzsugár elől a sarokba ugrott. – Nem tehetnek minket a selejt közé!
Az Ellenőr nem válaszolt. Szemét a szekrény oldalára szegezte, ahol egy apró, sárgaréz számláló kerekei kezdtek vadul forogni. A számsor hirtelen megállt a nullánál, s egy fémes, tompa csattanással a padlólemez megindult lefelé. A bürokrácia malmai itt nem lassan őröltek, hanem hidraulikus nyomással dolgoztak.
– Az átsorolás érvénybe lépett – suttogta az Ellenőr, és reszkető kézzel bélyegzőt nyomott a saját ingujjára. – A jelenlegi pozíciónk hivatalosan már nem szektor, hanem üzemanyag-raktár.
A szekrények sora eltolódott, s a kiemelkedő acélfalak mögött feltárult egy még mélyebb, koromfekete csővezeték-hálózat, amelynek mélyén egy vörösen izzó rézhenger várt a következő szállítmányra.