346/6. A főkazán lobbanása — A kalibrált égéshő

A főkazán izzó beömlőnyílásában a sűrű, szappanállagú kenőanyag szinte azonnal sercegve elpárolgott. Nem csaptak fel hatalmas lángok, mindössze egy méltóságteljes, hivatali kék gőzoszlop emelkedett fel a tűztérből, amely furcsa módon tintaszagot és halvány, panaszos sziszegést árasztott magából. A hajszálcsíkos öltönyös hivatalnok elégedetten bólintott: az égéshő és a kenési hatásfok pontosan a szabályzat 14. mellékletében előírt határértékek között mozgott.
Elővételezte fém tollát, és a nyomáscsökkentő szelepre függesztett ellenőrző kártyára szép, szálkás betűkkel feljegyezte: „Szerves eredetű kenőanyag-dúsítás végrehajtva. A rendszer rezonanciája minimálisra csökkent.” A tűztér ablakán át leselkedő kékes gőz ekkor még utoljára megpróbált egy iktatószám formáját felvenni a kormos üvegen, ám a huzat kíméletlenül beszippantotta a kéménycső irányába.
A hivatalnok nem pazarolt több időt a már rendezett folyamatra. Zsebébe süllyesztette a vonalzót, kis kefével leporolta a hajtókáját, majd határozott léptekkel megindult a kazánház hátsó folyosója felé. Ott, a félhomályban egy vörösre festett, nehéz acélajtó állt, amelyen apró, beépített hangszóró sziszegte a Rendszer folyamatos, monotóniába dermedt alapzaját.
Amikor a hivatalnok lenyomta a rézkilincset, az ajtó mögül nem a gépterem megszokott robaja, hanem egyetlen, fémből öntött iktatóasztal hűvös csendje fogadta. Az asztal közepén pedig egy frissen kibontott, még gőzölgő teáscsésze mellett egyetlen megcímzett boríték várt a következő bélyegzőre.