346/7. A megcímzett boríték — A rézből öntött bárca

A hivatalnok kimért mozdulatokkal megközelítette az iktatóasztalt, mintha a gőzölgő teáscsésze jelenléte a teljesen lakatlan kazánház mélyén a világ legtermészetesebb eljárásrendje volna. A csészéből szálló pára kísértetiesen emlékeztetett a főkazán kékes gőzének tintaszagú aromájára, ám a hivatalnokot ez cseppet sem zökkentette ki a munkafegyelemből.
A borítékra pillantott. A címsor hivatali precizitással tündökölt: „A Sürgősségi Kenőanyag-ellenőrző Osztály Megbízott Ellenőrének – Helyben.” Különös módon a betűk szálkás vonalvezetése kísértetiesen hasonlított a saját kézírására, noha határozottan emlékezett rá, hogy az elmúlt negyedórában nem iktatott küldeményt ezen a szinten.
Elővette az asztal szélén pihenő nehéz, réznyelű bélyegzőt, és rutinszerű mozdulattal a boríték jobb felső sarkára sújtott vele. A várt tompa puffanás helyett azonban éles, fémes csattanás rezegtette meg az asztalt. A papír borítás váratlanul keménynek, szinte vékony bádoglemeznek bizonyult, amelyen a bélyegző lenyomata fekete tinta helyett egy apró, precíz marást hagyott.
A fémből öntött iktatóasztal oldalán ekkor halk berregéssel megnyílt egy keskeny nyílás, és egy hűvös, rézből öntött bárca gurult ki belőle egyenesen a hivatalnok tenyerébe. A korongra vésett felirat szűkszavúan ennyit közölt: „A viszkozitási eljárás sikeres. Haladási irány: Mélyraktár, B-szárny.”
A hivatalnok gondosan zsebre tette a rézkorongot, majd a szoba hátsó sarkában álló, poros iktatófiókok felé fordult. Az egyik fiók résén át sziszegő, sűrű levegőáramlat szivárgott ki, amely egyenesen a lefelé vezető lépcsőház sötétjébe mutatott.