341/1. Az új leltáros — A nyikorgó örökség

Az Új Vevő – aki immár hivatalosan is a bolt egyetlen, bár némileg kényszerű kezelője lett – mély lélegzetet vett. A kulcscsomó súlyos volt és fémesen hideg, hüvelykujján pedig a szirupos pecsétnyom aranyszínű foltja úgy feszült a bőrén, mint egy elhibázott tetoválás. Megpróbálta meggyőzni magát, hogy mindez csupán egy szokatlanul nyers, ám teljesen törvényes adásvételi tranzakció volt.
A küszöb alatt kaparászó réztárgy nem hagyott időt a leltárkönyv áttanulmányozására. Ritmikus, fémes kaparása egyre követelőzőbbé vált, mintha egy türelmetlen, mechanikus rágcsáló próbálna áttörni a tölgyfa ajtón. Az Új Vevő lassan odalépett, s a frissen kapott kulcsok közül a legkisebbet, egy háromszögletű tollú rézkulcsot illesztett a zárba.
A zár kattant, az ajtó résnyire nyílt, s a résen át nem egy állat, hanem egy tenyérnyi, finom fogaskerekekből összerakott rézskatulyka csúszott be. Nyikorgó hangon körbefordult, mint egy felderítő, majd egyenest a szoba közepén terpeszkedő Utazóláda felé vette az irányt.
Az Utazóláda oldallapján egy eddig nem látott, keskeny fémnyílás pattant ki. A kis rézskatulyka habozás nélkül becsusszant a résbe, mire a láda mélyéről halk, elégedett csobbanás hallatszott, mintha egy falat édesség merült volna el a sűrű szirupban.
Az Új Vevő megszokott üzleti reflexei végre munkához láttak. Elővett egy sárgult papírlapot a pultról, és gondosan felírta: „1 db önjáró rézskatulyka – bevételezve”. A dolgok rendje látszólag helyreállt, ám a hátsó szoba sötétjéből most egy teljesen más jellegű, mély, gőzsziszegő hang ütötte meg a fülét.