340/4. A téves leltár — Az átruházott tisztség

Az Új Vevő elégedett csettintéssel hajolt le a cipője orránál pihenő, fényes fémtárgyért. Meggyőződése volt, hogy a boltos ájulása csupán egy túlhajszolt iparos heveny rosszulléte, a füst és a szirup pedig egy elbaltázott bútorápoló kísérlet mellékterméke.
– Na látja, egy tisztességes rézóra felhúzókulcsa! – dünnyögte büszkén, miközben felemelte a hűvös hengert. – Puszta finommechanika és emberi gondatlanság. Semmi ördöngösség.
A tárgy azonban nem óraalkatrész volt. A csiszolt fém alján mélyen bevágott, hivatali mintázat csillogott: egy hivatalos átvételi pecsétnyomó. Amint a Vevő ujjai hozzáértek, a rézdobozból szivárgó mézízű szirup gőzölögve tapadt a fémre, s a Vevő hüvelykujján azonnal aranyszínű, letörölhetetlen leltári bélyeget hagyott.
Ebben a pillanatban a padlón fekvő Antikvárius mélyet sóhajtott, szemei kipattantak, s az addigi mámoros öntudatlanságból gépies frissességgel pattant fel. Arcrezdülés nélkül, meglepő ruganyossággal porolta le a kabátját, majd a Vevő megdermedt ujjára pillantott.
– Köszönöm a pontos átvételt, uram – mondta az Antikvárius szokatlanul udvarias, könnyed hangon, miközben a Vevő markába nyomta a bolti kulcscsomót. – A leltár mostantól az Ön felelőssége. Az Utazóláda heti kétszer kér szirupot, a bizonylatokat pedig keddenként gyűjti a hivatal.
A Vevő torka kiszáradt, tiltakozásra nyitotta a száját, de a lábai mintha a szirupos padlódeszkákhoz nőttek volna. Mire feleszmélt, a régi boltos már kint járt a járdán. Mögötte az Utazóláda fedele elégedett kattanással zárult le, miközben a küszöb alatt egy újabb, ismeretlen réztárgy kaparászott türelmetlenül.