340/2. A füstös küszöb — A téves diagnózis

A boltajtó csengője tétova félreütéssel jelezte az Új Vevő érkezését. A férfi, aki csupán egy ártalmatlan, késő viktoriánus levélnehezéket keresett, gyanakodva szagolt a levegőbe. Az eladótér porízű csöndjét átjárta valami fojtogató, mégis bizarr módon ínycsiklandó aroma: mintha valaki égő kénkövet kevert volna sűrű virágmézzel.
Óvatos, meggörnyedt léptekkel osont a hátsó szoba ajtaja felé. Amikor benézett, a látvány azonnal szöget ütött a fejébe. Az Antikvárius kiterülve feküdt a szőnyegen, arcán olyan édeskés, bárgyú mosollyal, amelyet tisztességes iparos csak a harmadik üveg ágyas szilva után enged meg magának.
– Jézus Mária, a mester benyomott – suttogta az Új Vevő, és szorosan magához vonta a kabátját. – És még a kályhacső is kilyukadt.
A magyarázat tökéletes volt. A küszöb alól szivárgó kékes füstcsíkot a romlott kéményre fogta, a padlón heverő rézdoboz halk berregését pedig egy elszabadult óraszerkezetnek tulajdonította. Felbátorodva az emberi gyarlóság e kézzelfogható bizonyítékán, közelebb lépett, hogy megveregetesse a szunnyadó boltos vállát. Nem vette észre, hogy a küszöb fája a cipőtalpa alatt halkan sercegni kezdett, mint a zsír a forró serpenyőben.