340/1. Az édes mámor — A kénes kapu

Az Antikvárius békés mosolya, mely a mézízű káosz végső ajándéka volt, mintha a szőnyeg mintájának részévé vált volna. Teste súlytalanul simul bele a poros padlóba, egy gondtalan, édes álom ölelésében. A hátsó szoba megszokott rendje megbomlott, de senki sem volt, aki észrevegye, vagy legalábbis senki, akinek az észlelése még releváns lett volna.
Az Utazóláda belsejéből kiszűrődő zümmögés azonban nem csillapodott. Épp ellenkezőleg: erősödött. Először csak halk, elégedett duruzsolásnak tűnt, de percről percre mélyebb, rezonálóbb hanggá vált. Mintha egy egész méhraj gyülekezett volna a Láda belsejében, vagy egy ősi, lassan ébredő mechanizmus indult volna be. Ez a hang betöltötte a szobát, átjárta a könyvek lapjait, megrezegtette a poros üvegtárgyakat.
A rézdoboz, mely eddig mozdulatlanul, antennáját a mennyezetre szegezve várakozott, most lassan megmozdult. Nem kopácsolt, nem kaparászott. Csak elfordult a tengelye körül, mintha a zümmögés irányította volna. Antennája most az Antikvárius testére mutatott, majd onnan tovább pásztázott, míg meg nem állapodott a hátsó szoba küszöbén. Ott, a küszöb és a sötétség határán, egy halvány, kékes füstcsík emelkedett a padlóból, mintha egy elfeledett kémény füstölt volna.
A füstnek jellegzetes, fanyar, de mégis vonzó szaga volt. Egy kénes aroma, mely éppen csak annyira volt idegen, hogy felkeltse az érdeklődést, de nem annyira, hogy riadalmat keltsen. Még a zümmögő Láda is mintha erre a pontra fókuszált volna, pulzáló fénye elhalványult, majd az utolsó szikrával jelezte, hogy a következő fejezet már nem a feledés édes mézéről szól.