339/10. A mézízű káosz — Az édes feledés

Az Antikvárius, tekintetével hipnotizáltan tapadva a sötét, szivárgó anyagra, azonnal újabb elmélettel állt elő. „Ez a szinergikus adatfolyam sűrítménye!” – jelentette ki diadalmasan, bár a hangja egyre rekedtesebbé vált a fülledt, édes levegőtől. „A kvantum-információ folyékony halmazállapotú kivonata, mely stabilizálja a rendszer dinamikus egyensúlyát!” Ujját, melyet az előbb visszarántott, most óvatosan, már-már tudományos elhivatottsággal nyújtotta ki újra. Egy apró cseppet felvett a viszkózus folyadékból, mely vastagon, lustán tapadt az ujjbegyére. Színre a legmélyebb éjszakára emlékeztetett, illatra pedig a tiltott élvezetekre.
A rézdoboz erre reagálva, mintha csak egyetértene az Antikvárius bravúros következtetésével, még hevesebben kopácsolt. Dobogása felgyorsult, ritmusa szinte szívveréssé alakult, egyre erősebbé és sürgetőbbé. Az antenna pedig nemcsak pörgött, hanem mintha egyenesen az Antikvárius ujjbegyén csillogó cseppet célozta volna, zöld fénnyel pulzálva, amolyan mechanikus jóváhagyásként. Az Antikvárius ajkára emelte az ujját, hiszen mi más lenne egy tudós kötelessége, mint a közvetlen tapasztalás? Egy pillanatra megremegett, de a feladat súlya elnyomott minden kétséget.
Ahogy a sűrű, édes anyag a nyelvéhez ért, az Antikvárius szemei elkerekedtek. Nem volt fémesség, sem rothadó gyümölcs. Csak a legtisztább, legkoncentráltabb, leginkább feledtető édesség robbant szét a szájában, mely pillanatok alatt elmosta minden gondolatát a kvantum-információról és a szinergikus folyamatokról. Egy lüktető, zsongító melegség árasztotta el, mintha az idegpályáin keresztül egyenesen a tudata központjába csempésztek volna egy mézízű káoszt. A hátsó szoba falai mintha elkezdtek volna lassan, ringatózó mozgásba kezdeni, a polcokon sorakozó könyvek megmosolyogták, és az egész antikvárium egy hatalmas, szőlőillatú kamrává változott át.
„A… a rendszer… kalibrálja… a valóságot!” – motyogta az Antikvárius, hangja elmosódott, mintha több réteg méz borítaná. A szédítő édesség fojtogatta, de egyben fel is emelte. A rézdoboz eközben abbahagyta a kopácsolást. Antennája most már mozdulatlanul meredt a mennyezetre, mintha egy láthatatlan, tökéletes frekvenciát fogna be. A Láda repedése pedig, mintha sosem létezett volna, magától kezdett el összehúzódni, a sötét folyadékutolsó csíkjait is magába szívva. Egyetlen édes, elégedett suttogás maradt a levegőben, mely lassan oszladozott szét a könyvek között, elárulva a titkot, melyet az Antikvárius sosem tudott volna „racionalizálni”: a Láda nem adatot tömörített, hanem a felejtés édes nektárját főzte. Az Antikvárius lassan, békésen lecsúszott a padlóra, egy apró, boldog mosollyal az arcán, mintha élete legfontosabb üzletét épp most kötötte volna meg.
A Láda belsejéből halk, zümmögő hang hallatszott, mint egy méhekkel teli kaptár.