Meghökkentő mesék · Meghökkentő mesélő
339/9. A repedés titka — Az édes szivárgás
Az Antikvárius tágra nyílt szemmel bámulta a jelenséget. Először csak egy apró, fekete vonal volt, aztán szelíden kiszélesedett, mintha egy láthatatlan kéz finoman széthúzná a fa rostjait. „Nyomáskiegyenlítés!” – kiáltotta, hangja most már a diadalé és a pánik furcsa keveréke volt. „A belső adattömörítés… megterheli a külső burkolatot! Teljesen evidens. Ez egy biztonsági szelep. Brilláns! A rendszer megóvja önmagát a túlterheléstől.” Ujját remegve nyújtotta a repedés felé, mintha meg akarná tapogatni a meztelen valóságot, ami mögötte rejlett. Aztán hirtelen visszarántotta, mintha megégette volna magát.
Az édes, kénes illat most már olyan intenzív volt, hogy szinte meg lehetett volna kóstolni. Régi méz, rothadó gyümölcsök és valami fémesség, mindez egy különös, szédítő keverékben. Az Antikvárius feje enyhén elszédült, de ezt is azonnal magyarázni kezdte. „A molekuláris szintű adattranszformáció mellékterméke! Az oldószer párolgása, mely elpárologtatja a felesleges információt, és… valamilyen módon táplálja a rendszert.”
A rézdoboz közben, mintha csak megerősítené a Láda döntését, még intenzívebben kopácsolt, immár mintha valami bonyolultabb kódra váltott volna. A pattogás és a dobbantás olyan szinkronba került, hogy szinte egyetlen, hatalmas mechanikus szív dobogását hallhatta az ember. A doboz antennája megőrült, eszeveszetten pörgött, mintha az édes illat forrását próbálná lokalizálni, vagy épp ellenkezőleg, a repedésen át áramló jelre válaszolna. A zöld pulzálás a Láda belsejéből immár olyan erős volt, hogy az Antikvárius szemét irritálta.
A repedésből, amely most már egy vékony, egyenetlen vonallá szélesedett, egy hajszálvékony, sötét folyadék kezdett szivárogni. Nem csepegett, hanem lassan, viszkózusan kúszott lefelé a fa felületén, mint valami sűrű, éjszakai méz. Az illata még édesebbé, még koncentráltabbá vált, elnyomva minden mást a szobában. Az Antikvárius letörölte homlokáról a verejtékcseppeket, miközben tekintete hipnotizáltan tapadt a sötét, szivárgó anyagra.
Az édes, kénes illat most már olyan intenzív volt, hogy szinte meg lehetett volna kóstolni. Régi méz, rothadó gyümölcsök és valami fémesség, mindez egy különös, szédítő keverékben. Az Antikvárius feje enyhén elszédült, de ezt is azonnal magyarázni kezdte. „A molekuláris szintű adattranszformáció mellékterméke! Az oldószer párolgása, mely elpárologtatja a felesleges információt, és… valamilyen módon táplálja a rendszert.”
A rézdoboz közben, mintha csak megerősítené a Láda döntését, még intenzívebben kopácsolt, immár mintha valami bonyolultabb kódra váltott volna. A pattogás és a dobbantás olyan szinkronba került, hogy szinte egyetlen, hatalmas mechanikus szív dobogását hallhatta az ember. A doboz antennája megőrült, eszeveszetten pörgött, mintha az édes illat forrását próbálná lokalizálni, vagy épp ellenkezőleg, a repedésen át áramló jelre válaszolna. A zöld pulzálás a Láda belsejéből immár olyan erős volt, hogy az Antikvárius szemét irritálta.
A repedésből, amely most már egy vékony, egyenetlen vonallá szélesedett, egy hajszálvékony, sötét folyadék kezdett szivárogni. Nem csepegett, hanem lassan, viszkózusan kúszott lefelé a fa felületén, mint valami sűrű, éjszakai méz. Az illata még édesebbé, még koncentráltabbá vált, elnyomva minden mást a szobában. Az Antikvárius letörölte homlokáról a verejtékcseppeket, miközben tekintete hipnotizáltan tapadt a sötét, szivárgó anyagra.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- az-antikvarius
- utazolada
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.