339/8. A dobogó adattár – Az édes repedés

Az Antikvárius óvatosan hátrált egy lépést, majd még egyet, mintha a padló bármely pillanatban megnyílhatna alatta, hogy elnyelje őt, a Láda pedig vele együtt. A finom csörgés a Láda belsejéből erősödött, most már nem is annyira gyöngyökre emlékeztetett, inkább parányi, fémből készült rovarok százainak kapkodó mozgására. A zöldes fényhullámzás már nem csupán a felületen futott végig, hanem mintha *belülről* jött volna, átlátszóvá téve a fa és a réz egyes részeit. Az Antikvárius esküdni mert volna, hogy a dudorodó részek alatt apró, szürke, pulzáló formákat lát, mintha valami gépezet épp csak sejlene a felszín alatt.
„Ez… ez a dokumentumok *tökéletes* rendszerezésének jele,” dadogta, hangja elcsuklott. „A belső kompresszió! Igen, ez az. A rendszer felméri a tárolt adatok sűrűségét, majd ennek megfelelően optimalizálja a rendelkezésre álló teret. Teljesen logikus. Egy modern, öntanuló… irattár.” Ekkor a rézdoboz, amely eddig csak pattogott a Láda tetején, hirtelen egy határozott, ritmikus ütemre váltott. Mintha kopácsolna, apró, de erőteljes mozdulatokkal. A Láda pedig minden egyes koppanásra egyet dobbant, mély, tompa hangot adva ki, mint egy lassú szívverés.
A fanyar, ismeretlen illat eközben édeskésebbé vált, mintha valami régi, pergamenbe zárt méz illata keveredett volna a kénes alaphoz. Az Antikvárius orra remegett. A rézdoboz lábai még gyorsabban szaladtak, és eközben a doboz tetején lévő apró antenna, amely eddig mozdulatlan volt, lassan forogni kezdett. Nem kattogott, nem zümmögött, hanem selymes, halk súrlódó hangot adott, mintha egy láthatatlan hullámot keresne.
A Láda dudorodó felülete tovább feszült, a fa erezete is megváltozott, sötétebb árnyalatúvá vált, mintha nedvesség szívódott volna bele, vagy épp ellenkezőleg, valami belső nyomás préselte volna ki belőle a nedvességet. Az Antikvárius már nem tudott racionális magyarázatot találni. Ez már nem a hőtágulás, nem a súlyelosztás, még csak nem is a kompresszió volt. Ez… életre kelés. Egy mechanikus, ám elementáris születés előjátéka. A zöld fény most már állandóan pulzált, mint egy beteg szív, a doboz antenna pedig egyre gyorsabban forgott, mintha kétségbeesetten próbálna valamilyen jelet fogni. Vagy épp küldeni.
És ekkor, a Láda egyik kidudorodó részén, egy hajszálvékony repedés jelent meg. Nem recsegett, nem tört, csak *megnyílt*, egy parányi, fekete üregbe pillantva, ahonnan még egy édesebb, még furcsább illat áradt ki.