339/5. Az összeolvadás — A funkcionális dísz

Az Antikvárius ajka lassan felkunkorodott egy félszeg mosolyra, ahogy a zöldes fény pulzálása betöltötte a hátsó szoba porral teli levegőjét. A rézdoboz valóban beolvadt. Nem pusztán ráült, hanem szervesen illeszkedett a Láda tetejébe, mintha egy hiányzó puzzle darab került volna a helyére. A korábban kénes illat teljesen eltűnt, helyét egy friss, éles, ózonos aroma vette át, mint egy épp befejezett vegyi reakció után. Az Utazóláda, amelyen korábban a várakozás feszültsége érződött, most halk, mély zümmögéssel válaszolt, mintha egy ébredő óriás gép indulna be.
„Nos, ez legalább… hatékony,” motyogta az Antikvárius, ujjával óvatosan végighúzva a most már teljesen sima felületen. Ahol a doboz lábai visszahúzódtak, ott csupán egy alig észrevehető rézszínű textúraváltás maradt. „Úgy tűnik, az Új Vevő nem csupán elrendezte a kézbesítést, de mindjárt optimalizálta is a tárolást. Micsoda üzleti érzék!”
Reménykedése ellenére a homlokán lévő ráncok elárulták, hogy az agya túlórázott a jelenség értelmezésén. Ez a „funkcionális fúzió” minden volt, csak nem hétköznapi. De talán, gondolta, valami újfajta könyvtári rendszerről van szó, egy modern, automatizált megoldásról, amit ő, a régi vágású könyvárus, még nem ért.
A zöldes fény azonban hirtelen felélénkült, és a Láda mélyéből egy halk, ritmikus kattogás kezdett hallatszani. Nem fenyegető volt, de határozottan… számító. Mintha odabent valami precíz mechanizmus épp most állította volna be a következő lépést. A Láda belseje mozgásba lendült, és az Antikvárius hirtelen úgy érezte, hogy a „tárolás optimalizálása” talán csak az első lépcsője egy sokkal nagyobb tervnek.