339/6. A rendszerezett rezgés — Az adminisztratív dísz

A zöldes fény pulzálása felgyorsult, már-már vibrált a hátsó szoba levegőjében, mintha egy láthatatlan óra ketyegését igyekezne utánozni. A Láda belsejéből érkező halk, ritmikus kattogás egyre hangosabbá és határozottabbá vált, pontos, mechanikus ütemmel verve szét a csendet. Az Antikvárius ösztönösen hátralépett egyet, szemei a doboz és a Láda összeolvadására szegeződtek. A korábban „hatékony tárolásnak” vélt jelenség most valami sokkal aktívabbnak és kevésbé passzívnak tűnt. Olyan volt, mint egy irodai gépezet, ami épp most kapott egy hatalmas adag papírt feldolgozásra.
„Valószínűleg csak… indexeli,” motyogta magának, mintha a hangos gondolkodás elűzné a bizonytalanságot. „Modern könyvtári rendszer. Önszervező archívum. Ez az.” A homlokát ráncolta, ahogy a Láda felületén apró remegések indultak, melyek a rézdoboz felé futottak, majd visszatértek, mint a vérkeringés. A zümmögés, ami eleinte halk volt, most mély, rezonáló hanggá erősödött, betöltve a teret, és a padló alatt is érezhetővé vált.
Az Antikvárius próbálta megnyugtatni magát. Az Új Vevő, bár furcsa módszerekkel dolgozott, mindig rendkívül… precíz volt. Ez a „funkcionális dísz” biztosan csak a legújabb divat a logisztikában. Egy elegáns megoldás arra, hogy a dokumentumok vagy tárgyak a lehető leggyorsabban megtalálják a helyüket. Már-már úgy érezte, meg is érti, mi történik. Egyfajta automatizált katalógus. Igen, ez az. Teljesen logikus. Már-már dicséretes.
Ám ekkor, a Láda oldalán, egy eddig észrevétlen résen – ahol a faanyag és a fém találkozott, a fúzió peremén – egy apró, rézszínű nyelv csúszott ki, lassan és hangtalanul. Rajta egyetlen, gondosan megmunkált, mégis üres, fényes rézcímke pihent. Mintha a Láda most fejezte volna be egy adminisztratív feladatot, és büszkén bemutatná a végeredményt. Az Antikvárius elhűlve figyelte. Az üres címke még csak a kezdet volt.