339/4. Az Utazóláda fogadása — A réztestű beolvadás

Az Utazóláda mély, zörgő hangja nem csupán átszelte a csendet; sokkal inkább rezonált vele, mintha a levegőben lévő kénes pára és a poros könyvek is egy láthatatlan karmester pálcájára vártak volna. Az Antikvárius, aki élete során látszólag minden furcsasággal találkozott már, most mégis mozdulatlanul állt, mint egy elfeledett szobor a saját műgyűjteményében. A fémes bizonylat szinte kiesett a kezéből, de még az sem érdekelte.
A rézlábú doboz, mintha valami ősi hívásra válaszolna, felgyorsította kapkodó, ugráló mozgását. Már nem csupán a hátsó szoba felé tartott, hanem egyenesen az Utazóláda rézfedeléhez. A „nem nekem szól” védekezés értelmét vesztette, ahogy a csomag egy apró ugrással felrepült, és pontosan a Láda tetejére ereszkedett. Nem koppant, nem csattant, inkább… illeszkedett. Mintha mindig is oda tartozott volna.
A Láda zörgése elhallgatott, de a kénes illat koncentráltabbá vált. A doboz, az Új Vevő kézírásával, most mint egy idegen, de mégis kompatibilis alkatrész, ott ült a Láda tetején. Aztán valami meghökkentő történt: a doboz apró rézlábai lassan visszahúzódtak a testébe, mint valami automata teknős, aki épp most húzza be a fejét. A felszín teljesen simává vált.
Az Antikvárius szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta. Nem tudta eldönteni, hogy tanúja volt-e egy rendkívüli kézbesítésnek, vagy éppen egy réztestű parazita inváziójának. A doboz tetején lévő, korábban gúnyosnak tűnő üres rekesz most egy apró, zöldes fénnyel vibrált, mintha valami ismeretlen mechanizmus épp most aktiválódott volna a Láda mélyén.