339/3. A kénes kézbesítés — Az önjáró csomag

Az Antikvárius lassan felegyenesedett, a kezében tartott fémes bizonylat súlytalannak tűnt. A doboz tetején lévő, furcsán üres rekesz immár egyenesen gúnyolta a korábbi optimizmusát. Hivatali intézkedés, gondolta keserűen, mire az orra hegyét megcsapta a kénes pára jellegzetes, fanyar illata. Az illat egyenesen a kis ablakból áradt, ahol a zöldes köd egyre sűrűbbé vált, mintha odabent egy apró vulkán ébredezne, ami éppen egy rendkívül fontos szállítmányt készít elő.
Szeme azonnal a hátsó szoba felé, az Utazóláda irányába siklott. A Láda, mint valami csendes, öreg kutya, már egy ideje rezzenéstelenül figyelt a küszöbre, mintha pontosan tudta volna, hogy ez a sárgaréz csomag nem másnak, mint neki érkezett. A Láda rézfogantyúja mintha egy pillanatra megremegett volna, az Antikvárius szíve pedig hevesen dobogott, amikor a doboz újbóli, halk kaparászását hallotta. Most már nem a küszöböt, hanem a saját rézkártyáját kaparta, mintha türelmetlenül sürgetné a címezettet.
– De hát… ez… ez nem nekem szól! – suttogta, mintha a doboz meghallaná. – Én csak… átvettem volna! – A szánalmas védekezés alig hagyta el a száját, amikor a csomag apró rézlábai megmozdultak. Nem forogtak, hanem mintha apró ugrásokkal, célirányosan mozdultak volna a hátsó szoba felé. Mintha tudná az utat, és nem várna senkire, hogy vezesse.
Az Antikvárius hátrált egy lépést, nézte, ahogy a doboz az Új Vevő kézírásával díszítve, kénes illatot hagyva maga után, megkezdi önálló útját a Láda felé. A helyiségben a feszültség kézzel tapinthatóvá vált, a kénes pára most már behatolt a könyvek lapjai közé is, mintha valami ősi titok szaga lenne. Az Utazóláda pedig, mintha csak erre várt volna, most hirtelen egy mély, zörgő hangot adott ki, ami átszelte az antikvárium csendjét.