339/1. Az ezüstgolyó gurulása — A makulátlan átvétel

Az Antikvárius elégedetten hátradőlt a kopott bőrfotelben, és megigazította a pápaszemét. A hátsó szobában uralkodó kénes csendet csak az Utazóláda halk, belső kattanásai törték meg, ahogy a zárszerkezet végleg reteszelte a nemrég bekebelezett elemet. A leltár végre egyensúlyba került.
A padlódeszkák rései közül előgördülő apró ezüstgolyó azonban megállt pontosan a papucsa orránál. Nem volt rajta sem leltári szám, sem gyári bélyegző, csupán halkan derengő, polírozott felülete tükrözte vissza az ódon bútorok árnyékát.
Az öreg lassan lehajolt, és két ujja közé csippentette a hűvös fémgolyót. Arra számított, hogy egy újabb visszahívási parancs vagy egy elfeledett alkatrész bukkant elő a fülkéből, ám a golyó felülete váratlanul meglágyult, s finom, szabályos grafitmintává laposodott a tenyerében.
– Semmi különös, csak egy hivatali bizonylat – mormolta maga elé szárazon, miközben a mintázat lassan egy apró, nyomtatott ábrává állt össze. Az ábra egy szorosan lezárt csomagot formázott, amelynek oldalán egyetlen apró, még betöltetlen rekesz rajzolódott ki.
Az Utazóláda teljesen elhalkult, mintha elvégezte volna a dolgát. Az Antikvárius megkönnyebbülten fordult a pult felé, bízva abban, hogy a harmincves elszámolási mizéria végre lezárult. A küszöbön túl azonban halk, fémes kaparászás zaja szűrődött be az utca felől.