338/9. A hiánytalan leltár — A selejtes alkatrész

Az Új Vevő két ujjal kiemelte a meleg rézkártyát a nyílásból. A felületén finoman maratott betűk nem leltári tételt vagy az eltűnt szilvaesszencia származási helyét mutatták, hanem egyetlen száraz, hivatali mondatot: „Hiánytalanul átvéve: 1 db Szilvafeldolgozó Ellenőr. Besorolás: Gyári csomagolású alkatrész.”
A férfi értetlenül pillantott a saját táskájára, amelyen a fémgomb pontosan illeszkedett a kártya sarkában lévő mintázathoz. Ekkor döbbent rá, hogy a harminc évvel ezelőtti hiányjegyzék nem a falba rejtett fiolákról szólt. A fiolák csupán a csalétek és az üzemanyag voltak az automata rendszer számára.
Az Utazóláda halk, elégedett nyögéssel terjesztette ki a legalsó, gyapjúval bélelt rekeszét. Méretre szabva. A fémkarok meglepően gyengéd, mégis elmozdíthatatlan fogással ragadták meg az Új Vevő csuklóját, s mint egy kissé túlméretezett, de precízen adagolt tétel-elemiséget, húzták be a tágas sötétségbe.
Az Antikvárius megkönnyebbülten fújt egyet, megtörölte az izzadt homlokát, s a falhoz támasztotta a seprűt.
– Harminc éve várom, hogy a gyár visszahívja a selejtes leltárosát – mormolta a székéből, miközben az Utazóláda fedele csattanva zárult be.
A hátsó szoba csendjében már csak a kihűlő rézszálak pattogása hallatszott, míg az ajtórés alatt lassan begördült egy apró, ismeretlen eredetű ezüstgolyó.