338/8. A rejtett fogaskerék — A szirénhangú leltár

A mészfal mögötti üreg mélyén láthatatlan fogaskerekek láncolata éledt újjá. Egy sárgaréz tálca gördült elő a sötétből, amely precíz mértani pontossággal emelte ki a drótozott fiolákat a nyirkos fülkéből. A sűrű folyadék aranysárga fénye tompán derengte be a szobát.
– Ez nem egyszerű tároló – állapította meg az Új Vevő, s lépett egyet előre. – Ez egy aktív, önműködő adagolórendszer. Maga harminc éven át finomította benne az esszenciát?
Az Antikvárius nem válaszolt azonnal. Csendben nyelt egyet, miközben tekintete a tálca szélén feltáruló apró, rézből öntött névtáblára tapadt. Az apró betűs gravírozás nem az ő nevét viselte, hanem egy régen törölt leltári számsort, amely kísértetiesen hasonlított az Új Vevő táskáján lévő azonosítóra.
Az Utazóláda gépies méltósággal nyújtotta ki teleszkópos karjait. A fémcsipeszek egyenként ragadták meg a fiolákat, és halk, kielégült szisszenések kíséretében süllyesztették azokat a belső, bélelt rekeszekbe. Minden egyes elnyelt fiola után a láda homlokzatán lévő rézóra mutatója egy számmal visszább ugrott, jelezve a régi hiány fokozatos törlesztését.
– A leltár kiegyenlítődik – durogta a gép, miközben az utolsó fiola is eltűnt a gyomrában. Ám a fal mélyén kattogó szerkezet nem állt le; helyette egy újabb, keskeny nyílás nyílt ki a tálca alatt, amelyből egy frissen perforált, rézszálas kártya türemkedett ki.