338/7. A befalazott kamra — A rejtett leltár

Az ajtó lassan tárult beljebb, de mögötte nem a pinceraktár porlepte salgópolcai köszöntötték a társaságot, hanem egy vaskos, mészszagú téglafal, amelynek közepéből egy rézzel futtatott, számszerzetes billentyűzettel ellátott cső nyúlt ki. A kénes pára nem a feledésből szivárgott, hanem ebből a precízen méretezett szelepből.
Az Utazóláda egyetlen zökkenésmentes gördüléssel állt be a küszöb elé. Fémkarjai elképesztő sebességgel pötyögték be a falból kiálló billentyűzeten a harminc évvel ezelőtti leltári iktatószámot. A téglafal halk zümmögéssel rezzent meg, s a száraz mészréteg vékony, pókhálós repedésekre nyílt.
– Azt állította, steril – jegyezte meg az Új Vevő, miközben óvatosan kilépett a papírtorony mögül, s órájára pillantott. – Ez a burkolat nem tűnik túl szabályosnak egy egyszerű irattárhoz.
– Az ingatlan értéke a befalazott felületekkel arányosan nő – felelte szikáran az Antikvárius, de a hangja megbicsaklott. – A mész köztudottan szigetel. És tartósít.
A láda rézórája egy utolsót kattant, mire a téglafal közepe téglalap alakban hátrafelé dőlt. A feltáruló fülkében nem lekvárosüvegek álltak, hanem tucatnyi vékony, rézdróttal átkötött üvegfiola, mindegyikben sűrű, aranysárga folyadék rezgett. A kék pásztázó sugár elárasztotta az üvegeket, s a gép elégedett durogásba kezdett: a tartozás nem romlott el, csupán beérett.
A fal mélyéről ekkor mély, ritmikus kattogás indul meg.