338/3. Az aromás ítélet — A feldolgozás parancsa

A tűhegyes fémszál Az Új Vevő karja előtt lebegett, mint egy elszánt szúnyog, melynek egyetlen célja a bőrfelület átszakítása. A szilva esszenciája súlyos, ragacsos ködként ülte meg a levegőt, gyomrot felkavaró utóízt hagyva maga után. Az Új Vevő arca sápadt volt, dühös tehetetlenség ült rajta.
„Hát… ez nem tűnik *aromaterápiának*,” nyögte Az Antikvárius, arcán a felismerés hideg verejtéke gyöngyözött. „A személyes végrehajtás… talán azt jelenti, hogy a hiányzó szilva *kvintesszenciáját* kell pótolni. Közvetlenül. Az emberi test a legalkalmasabb tartály erre a célra, nemde?”
Az Utazóláda, mintha megértené a cinikus megjegyzést, halk, fémkerekek súrlódására emlékeztető hangot adott. A tűhegy finoman megmozdult, majd egy parányi, vibráló csepp formálódott a hegyén. Az Új Vevő ösztönösen hátrált, de a láda mozgása is alkalmazkodott, fenntartva a kíméletlen távolságot. A fémszál nem engedte, hogy a céltárgya kikerüljön a hatósugarából.
„De miért én?” kérdezte Az Új Vevő, hangja magasabbra szökött. „Én csak megvettem a házat! Az Antikvárius talált rá a ládára! Miért nem ő az *aromatisztító*?”
Az Antikvárius megrettenve emelte fel a kezét. „Én csupán a *leltár* részét képeztem! A protokollok világosak, Vevő úr! A tartozás az *ingatlanhoz* tapad, az ingatlan pedig Önhöz. Én csak egy szerencsétlen közvetítő vagyok.” A láda halkabb kattanással jelezte, hogy a vitát feleslegesnek ítéli. A tűhegy újabb, még finomabb mozdulattal közelített. A szilvaillat szúróssá vált, a tüdőbe marva. Egy apró, lepecsételt tekercs gurult ki a láda belsejéből, egyenesen Az Új Vevő lábához esett. Rajta egyetlen, kézírással feljegyzett szó állt: „Feldolgozás.”