336/6. A harmadik tudásmag — Az ecetes titok

Az Új Vevő egyetlen határozott mozdulattal elvette a miniatűr, viaszos kulcsot a kis karom hegyéről. A láda szélén egy gombostűfejnyi réznyílás bukkant elő, éppen a frissen nyomtatott papírszalag tövében. Amint a kulcs elfordult a parányi zárban, a faládából nem rugók vagy kerekek csikorgása hallatszott, hanem egy mély, elégedett csettintés.
Az Antikvárius megdermedt. A bürokratikus magabiztosság, amit az imént még oly diadalmasan gyakorolt, egy pillanat alatt elpárolgott. Az Utazóláda előlapja halk szisszenéssel kettényílt, s a rejtett rekeszből egy apró, csiszolt optikai lencse emelkedett ki, amely zöldes fénycsóvát vetített a hátsó szoba dohos levegőjébe.
A fényből nem titkos kódok vagy elfeledett kéziratok lajstroma rajzolódott ki, hanem a harmadik digitális tudásmag tartalma. A felirat precíz, metszett betűkkel hirdette az Antikvárius legféltettebb szellemi örökségét: a császári udvar számára kikísérletezett, tökéletes ecetes szilva és a fűszeres pácok abszurd, szigorúan titkos receptúráját.
– Ez... ez egy adminisztrációs tévedés – dadogta az Antikvárius, és próbálta a tenyerével letakarni a levegőben lebegő kulináris formulákat, de a fénysugár átderengett az ujjai között.
Az Új Vevő némán tanulmányozta az arányokat. A láda rejtett zugából hirtelen fanyar, savanykás illat csapott fel, miközben a bolt sötétbe burkolózó bejárata felől egy csengő halk, rézcsengése szaporán megszólalt.