336/4. A szavatossági bárca — Az áthárított felelősség

A vetített betűk lassan kirajzolták az elfeledett üzenetet. Az Új Vevő elégedett mosollyal hajolt közelebb, várva az ősi bölcsességet vagy a láda titkos mechanizmusának nyitját. A fénytörésben végül egyetlen gépelt, kínosan modern sorkészlet tisztult le: „Szavatosságát megőrzi: a világvége utáni harmadik keddig. Szervírozási javaslat: száraz, hűvös helyen, tejszínhabbal.”
Az Új Vevő pislogott. Újra végigolvasta a lebegő sorokat, majd a megkövesedett, gyanta- és rothadásszagú gyümölcsre nézett.
– Ez egy szavatossági bárca? – kérdezte csalódott, mély hangon, ami inkább hasonlított egy becsapott éttermi vendég mordulására, mint egy kincskereső diadalára.
Az Antikvárius a padlón kuporogva azonnal megérezte a rést a pajzson. A kétségbeesését egycsapásra felváltotta a jól bevált, bürokratikus védekező reflex. Megköszörülte a torkát, és feltápászkodott, miközben gondosan porolta le a nadrágját.
– Kérem, önreprodukáló műtárgyról van szó, nem fűszerboltról – intett a kezével elutasítóan. – A szavatosság lejártáért a láda előző tulajdonosa vállal felelősséget, mely felelősség automatikusan átszáll arra, aki a rejtett gombot megnyomta. Ön gombot nyomott. Ergo a romlott gyümölcs most már az ön kulináris öröksége.
Mielőtt az Új Vevő tiltakozhatott volna, az Utazóláda mélyén egy belső fogaskerék megbicsaklott. A zöldes fény pislákolni kezdett, majd a láda oldalán, pont az Antikvárius cipője mellett, halk szisszenéssel kinyílt egy apró, korábban nem látott rekesz. Odabent egy vékony, hűvös fémszál rezgett kísérteties ritmusra.