336/3. A csillanó gomb — A romlott ígéret

A sarokban felvillanó apró pontra esett az Új Vevő tekintete. Nem a portól csillant meg valami, és nem is egy eltévedt fénysugár játékát látta. A fény közvetlenül az Utazóláda oldalán, egy eddig rejtett, ujjbegynyi mélyedésből szűrődött ki. Mintha a láda, érzékelve a viaszos csomag tartalmának kényelmetlen igazságát, úgy döntött volna, hogy újabb, még fájdalmasabb „megoldást” kínál a rejtélyre.
Az Antikvárius, mintha hallaná a villanás halk neszét – vagy talán a sors könyörtelen kacaját –, ismét megrogyott. Tekintete üres volt, apátiája mostanra már nem dacos ellenállásnak, hanem egy mélyebb, kozmikus elkeseredésnek tűnt. „Ó, a fenébe is… mégis mi ez?” – suttogta maga elé, mint egy régi gramofon, mely ugyanazt a hibás lemezt játssza le újra és újra. A gyümölcs szaga eközben beivódott a levegőbe, egyre nehezebbé téve a légzést, a láda villanása pedig halvány, zöldes fénnyel világította meg a rothadt édességet.
Az Új Vevő figyelmen kívül hagyta az Antikvárius konyhai tragédiát idéző hangjait. Az ősi, megkövesedett füge vagy datolya tapintható súlyával a markában, közelebb lépett a ládához. Ujjaival tapogatózott a felvillanó pont körül, kereste a kapcsolót, a kioldót, a megfejtés kulcsát. A vésetek a gyümölcs felületén most még titokzatosabbnak tűntek, mintha valamiféle idegen receptet vagy egy elfeledett menüsor darabjait rejtenék. Talán a láda most egy fordítót kínál fel? Vagy egy gasztronómiai térképet a rothadás birodalmába?
A rejtett gomb enyhe kattanással engedett a nyomásnak. Nem történt semmi drámai robbanás, semmilyen kísérteties fényjelenség. Csupán egy halk, finom zümmögés, ami a láda mélyéről jött, mintha egy apró, ősi motor ébredt volna fel álmából. Az Új Vevő a gyümölcsöt és a ládát váltva nézte. Az apró vésetek a gyümölcsön még mindig ott voltak, de most a gomb megnyomása után egy vékony, lézernyi fénysugár siklott ki a láda mélyedéséből, pont a gyümölcs felé. A sugár végén egy apró, hologramszerű kijelző jelent meg, egy halvány, pulzáló paca.
Ez a paca, ahogy lassan élesedett, egy furcsa, idegen nyelvű szöveget kezdett kirajzolni. Az Új Vevő izgatottan közelebb hajolt. Ez volt az üzenet! A kód, a kulcs! Biztosan a gyümölcs titkát fedi fel, a legendás összetevő, amiről annyit hallott a pletykákban. Az Antikvárius eközben már a földön ült, rezignáltan a fejét fogva, mintha előre látná a kozmikus büntetés következő lépését. A kijelzőn lévő szavak egyre olvashatóbbá váltak, és bár az Új Vevő nem értette a nyelvet, a formák mégis ismerősnek tűntek. Egy felirat, egy címke... valami, ami az írásra emlékeztetett, csak éppen egy rég elfeledett, kulináris enciklopédia lapjairól tépte ki az idő.