336/2. Az avas gyümölcs — A viaszos üzenet

Az Új Vevő markába fogta az apró, dudoros csomagot. Könnyűnek és tömörnek hatott. A régi zoknikra emlékeztető szag azonnal felerősödött. Az Antikvárius halk nyögéssel jelezte, legszívesebben egy feledékenység-tartályba merülne.
Morbid kíváncsiságtól hajtva, az Új Vevő nekilátott lehántani a merev, megsárgult viaszosvászon rétegeit. Az anyag szárazon ropogott. Végül az utolsó hajtás is megadta magát, feltárva… egy darab aszalt gyümölcsöt. Vagy inkább, ami egykor az volt. Összetöpörödött, sötétbarna és kőkemény volt, formáját elmosta az idő. Egy megkövesedett füge? Múmiává vált datolya? Illata volt az igazi aláírása: egy csípős, erjedt aroma, mely messze túlszárnyalta a „régi zokni” utalást. A feledésbe merült édesség borzalmasan savanyúvá vált szaga volt ez, fémes tónussal és porral keverve.
Az Antikvárius, dacos apátiája ellenére sem tudta figyelmen kívül hagyni az új szaglásbeli kihívást. Orrlyukai megrebbentek, majd undorral ráncolta homlokát, pillanatokra feledve kétségbeesését. Fojtott hörgést hallatott, egyszerre volt jelen benne a viszolygás és a sors fáradt elfogadása. „Mégis… mi a fenét…?” – suttogta, szavait elnyelte a száraz levegő.
Az Új Vevő a fény felé tartotta az ősi gyümölcsöt, szemeiben a megdöbbent remény halvány csillogásával. Milyen tudást rejthetett ez a kiszáradt falat? Egy legendás összetevő? Óvatosan közelebb vitte az orrához. Az illat teljes erővel csapta meg: a rothadás, az olcsó bor és az avas padláslevegő összetett illatcsokra. Olyan szag volt, ami semmi mást nem ígért, csak csalódást. Mégis, az Utazóláda logikája szerint ennek *valamit* jelentenie kellett. Közelebb hajolva apró, szinte láthatatlan véseteket fedezett fel a megkeményedett felületén. Mintha aprólékos, titokzatos szimbólumok lennének, egy elfeledett írás nyomai. A levegő, mely eddig is nehéz volt a portól, most az ősi, megkövesedett gyümölcs kellemetlen illatát hordozta. A sarokban egy apró, csillogó pont villant fel.