336/1. A gomb titka — A viaszos csomag

A pulzáló, rézszínű gomb, mely korábban észrevétlen maradt, mintha direkt arra szolgált volna, hogy az Antikvárius már amúgy is mély kétségbeesésén még egyet csavarjon. Ő maga lehunyt szemmel, megadóan üldögélt, eltemetkezve az Elfeledett Ízek Archívumának egyetlen, sivár bableves-receptjének gondolatába. Évtizedek munkája, az emberiség kollektív bölcsessége, mindez egy kulináris trivialitásban kulminált. A gondolat hideg zsibbadással töltötte el. Ha nem nézi, nem létezik – remélte gyermeki, de egyben kétségbeesett naivitással.
Az Új Vevő azonban nem engedhette meg magának ezt a luxust. Bár minden remény elpárolgott belőle, egyfajta morbid kíváncsiság mégis arra kényszerítette, hogy figyeljen. A pulzáló fény, mint egy diszkrét, de makacs jelzőlámpa, arra figyelmeztetett, hogy a tragikomédia még nem ért véget. Közelebb lépett. A gomb enyhén meleg volt, és mintha egy halk, ritmikus szívverést érezne benne. Vajon milyen újabb abszurditást tartogat még a gép?
Kételyek gyötörték. Egy újabb elkeserítően banális kinyilatkoztatást? Egy receptet a „hogyan főzzünk tökéletes tojást” témában, vagy egy használati utasítást egy elfeledett, rozsdás konzervnyitóhoz? De valami – talán a borostyánbefőtt savanyú emléke, talán a bableves puszta sivársága – mégis arra ösztönözte, hogy cselekedjen. Egy gyors, határozott mozdulattal rábökött a rezes gombra.
Az Utazóláda, mintha maga is vonakodna, egy mély, de erőtlen sóhajjal reagált. A korábban nem látott rekeszfedél egy vékony, rozsdás fémlemez volt, mely lassan, vonakodva nyílt ki az oldalán. Nem a főtálca volt, hanem egy kisebb, mellékrekesz. Ebből semmiféle éteri tudás szaga, semmiféle por vagy fém illata nem áradt. Ehelyett egy enyhe, ám átható, régi zoknikra emlékeztető szag terjengte be a szobát, mely egy pillanatra még az Antikváriust is kibillentette apátiájából. Szemei picit megrebbentek, orra ráncba szaladt.
A rekeszben nem egy újabb papírlap, nem egy újabb furcsa befőtt, hanem egy apró, viaszosvászonba csomagolt tárgy pihent. Alakja szabálytalan volt, mintha valami sietve, gondatlanul gyűrtek volna bele. Az Új Vevő lassan kinyújtotta a kezét, hogy kiemelje a szag forrását, miközben az Antikvárius egy halk, elfojtott nyögéssel próbálta visszatéríteni magát a boldog tudatlanság állapotába.