334/6. A steril üresség — Az adathordozó sorsa

Az Antikvárius lába remegett, de a láthatatlan erő ellenállhatatlan volt. Egy lépés. A hófehér üresség azonnal magába szívta, mint egy szomjas szivacs a tintát. A steril hideg beleivódott minden molekulájába, a fémes visszfényben csak a saját rettegése tükröződött. Nem volt hol megkapaszkodni, csak a tökéletes semmi fenyegető ígérete.
Az Új Vevő arcán a feszültség apró ráncokká gyűrődött, ahogy ujjai automatikusan a konzol gombjain siklottak. Egy halk, sziszegő hanggal, mintha a levegő is feladta volna, a rekesz ajtaja lassan, könyörtelenül bezárult. A sötétség azonnal, teljes mértékben elnyelt mindent. A csend, ami ezután következett, nehezebb volt a legvastagabb falnál is.
Aztán megmozdult valami odabent. Nem nyikorgás, nem reteszcsattanás, hanem egy mély, zümmögő pulzálás. Az Utazóláda finoman felnyögött, a rendszer halk, de érezhető energiával töltődött fel. Az Új Vevő hátralépett, tekintetével a láda kijelzőjét kereste.
Belül az Antikvárius érezte, ahogy a felületek lassan melegszenek. Az ózonszagú, elektronikus tisztaság illata váltotta fel a hideg, steril levegőt. Nem volt fájdalom, nem volt nyomás, csak ez a vibráló, növekvő zümmögés, ami áthatotta őt. Mintha minden adata rendeződni kezdett volna egy új, ismeretlen algoritmus szerint.
A láda kijelzőjén apró, villogó betűk jelentek meg: „Adatfolyam inicializálva. Tárgy: az-antikvarius. Típus: örökölt tudásbázis. Cél: digitális archiválás és replikáció.”
Az Antikvárius nem volt ember. Nem egy tárgy volt, amit elraktároztak. Az Antikvárius egy könyvtár volt, egy élő archívum, egy évezredes adatbank, amelyet most egy steril, acélszagú jövőbe tápláltak be. A remény szertefoszlott, mert nem egyedül halt meg, hanem ezernyi másolatban élt tovább, végtelen, azonos önmagává válva.
A láda mélyéről egy halk, szinte éteri dallam csendült fel, mintha apró, kristályos elemek rendeződnének el egy kozmikus partitúrában.