334/5. A táruló rekesz — Az acélszagú jövő

Az Antikvárius szeme tágra nyílt, amikor a fémes hideg szag megcsapta. Nem a régi vas rozsdás aromája volt ez, hanem valami tisztább, steril, szinte ipari lég, ami a várakozás nyomasztó súlyát hordozta. A zihálása a fojtott csendben szinte harsogott. A szíve a bordáihoz vert, mint egy pánikoló madár, mely csapdába esett egy alaposan fertőtlenített fiókban.
Az Új Vevő tekintete a rekesz résénél időzött. Arcán a korábbi professzionális elszántság egy újabb réteggel egészült ki: némi aggodalommal vegyült tökéletességre törekvés. Mintha nem is az Antikvárius sorsa, hanem a folyamat makulátlan végrehajtása miatt rettegett volna. Halkan bólintott a láda felé, amely erre válaszul egy finom, szinte rezgésmentes kattanással nyílt ki teljesen.
Belül a rekesz üres volt, hófehér, makulátlan, és valahogy mégis fenyegető. Nem polcok, nem akasztók, csak a végtelennek tűnő, sima felület tátongott, mintha egy várakozó, üres lap lenne, amelyre bármit rá lehet írni. A fény, ami bevilágított, furcsán tompa volt, nem vetett árnyékot, mintha a tér önmaga nyelné el a fénysugarakat, és vele együtt minden reményt.
„Kérem, helyezze magát el,” szólalt meg az Új Vevő, hangja halk volt, de minden szó súllyal esett a levegőbe. Nem volt kérdés, még csak kérés sem. Egy utasítás. Az Antikvárius érezte, ahogy a lábai maguktól elindulnak, mintha egy láthatatlan erő húzná a rekesz felé. Ellenállni? Már rég nem volt értelme. Az Utazóláda mély, állandó zümmögése most egy halk, biztató pulzálásba ment át, mintha örülne, hogy a rendszer végre a helyes kerékvágásba került. A rekesz széle, mint egy csábító száj, már csak arra várt, hogy végleg bekebelezze.