334/2. A gondos leírás — Az átvételi elismervény

Az Új Vevő elégedetten végigsimított a frissen nyomtatott papíron. Az apró betűs részletek, a súly, a kora, a lajstromozási dátum mind makulátlanul szerepeltek rajta. Még az utolsó sorban is, a „különleges bánásmódot igénylő, organikus adatgyűjtő berendezés” megnevezés alatt, ott sorakozott a saját, teljes neve. A pult szélén megbillent lúdtoll pedig immár egyenesen, rendíthetetlenül állt, mintha egy automatikus pecsétnyomás zárta volna le a folyamatot.
Az Antikvárius bent, a bársonyos mélységben, már nem döbbent meg. A döbbenet fázisa már rég lezajlott. Most már csak a tehetetlenség üres csendje fogadta, amit a láda enyhe, mechanikus zümmögése tört meg néha, mint valami távoli óra ketyegése. Érezte, ahogy minden egyes rezzenés mélyebbre préseli abba a valóságba, ahol ő csupán egy gondosan nyilvántartott tétel, egy egyszerű leltári darab.
Az Utazóláda fedele egy halk kattanással rögzült, mintha csendben megpecsételte volna az üzletet. Az Antikvárius érezte, ahogy a bársony bélés még szorosabban simul rá, egy utolsó, gyengéd, de végleges ölelésként. A szabályzatnak megfelelően a „különleges bánásmódot” immár maga az eszköz biztosította, kizárva minden külső beavatkozást. A mélyraktárban elhangzott áthárítási kísérletéből ekkor már csak egy távoli, képtelennek tűnő emlék foszladozott benne.
Az Új Vevő elégedetten összehajtotta az elismervényt, és gondosan elrejtette belső zsebébe. Egy pillanatra még a láda fölé hajolt, mintha ellenőrizné a tartalom állapotát. „Pontosság a részletekben” – mormogta el halkan, majd felemelte a friss mappát a pultról. A papír enyhe suhogása jelezte, hogy a tranzakció egy újabb fázisba lépett.
A lajstromozott Antikvárius érezte, ahogy a mappa alatt, a pulton, egy apró, szürke rekesz nyílik ki egy halk szisszenéssel, felfedve egy üres, de makulátlanul tiszta tárolóhelyet. Vajon mi következik?