333/7. A leltári tétel — A végleges tulajdonjog

Az Antikvárius óvatosan lehasalt a hűvös kőpadlóra, és benyúlt a rézöntvényes kulcslyukból süvítő huzatba, hogy megragadja a kiáramló bizonylatot. A friss nyomdafesték még langyos volt, a szilárd papír széle borotvaéles. A tekintete kétségbeesett gyorsasággal végigsiklott a gótikus betűkkel szedett fejlécen, hátha rábukkan arra a paragrafusra, amellyel visszakövetelheti korábbi, méltóságteljes beosztását.
A szövegmezőben azonban nem hibajelzés állt, hanem egy véglegesített átvételi elismervény. A név puszta helyén az ő pontos személyleírása, magassága és ujjlenyomata szerepelt. A besorolási rovatban pedig egyetlen, megfellebbezhetetlen mondat feketéllett: „Leltári tételezés befejezve. Megnevezés: egy darab önműködő, organikus adatgyűjtő berendezés. Állapot: használt, működőképes. Új tulajdonos: Utazóláda.”
Az Antikvárius gerincén hideg borzongás futott végig. Nem a mélyraktár állományát mérte fel; mindvégig ő maga volt az egyetlen hiányzó tétel, amellyel a bürokrácia elmaradásban volt, s amit most saját buzgalmával, önmaga által sikerült hiánytalanul lajstromba vennie.
„A leltár lezárva. A tulajdonjog átszállt” – dörrent fel az Utazóláda fémtestéből egy elégedett kattanás. A láda fedele szisszenve pattan fel, feltárva egy méretre szabott, sötétbársonnyal bélelt, pontosan emberalakú rekeszt.
A csipesz egyetlen ruganyos, kimért mozdulattal a nyitott ládába billentette az elképedt embert. A nehéz tölgyfa fedél azonnal rácsapódott, és a rézreteszek egymás után, gúnyos csikordulással záródtak reteszre.
Odafent, a fenti antikvárium elhagyatott pultján egy rézcsengő halk rezzenéssel megszólalt, és a homályos levegőben egyetlen, teljesen szűz felületű, ismeretlen eredetű mappa hullott az íróasztal közepére.