333/5. Az árnyékprofil — A sziszegő titok

Az Utazóláda az Antikváriust az ijesztő mélyedés elé tolta, és egy döccenéssel megállt. A lila fény most már nem villogott, hanem lüktetett, mint egy szívverés, egyenesen a sötét nyílásból. A sziszegő hangok felerősödtek, egyre mélyebbről jöttek, mintha a mélyraktár maga lélegezne.
„Készen áll a szkennelésre, Antikvárius úr?” – dörrent az Utazóláda, hangja remegett a belső rezgésektől. „Az optikai tengely a 333/4-es bejegyzés szabványainak megfelelően kalibrálva. Kérem, rögzítse az árnyékprofilt!”
Az Antikvárius, akinek karja már zsibbadt a csipesz szorításától és a dübörgéstől, nem tudta, mit jelenthet az „árnyékprofil”. Hogyan rögzíthetne valamit, ami talán nem is létezik? A lila fény közben egyre terjeszkedett, beburkolta a mélyedést, és a sziszegésbe valami furcsa, kattogó ritmus keveredett.
Hirtelen a karján lévő csipesz egy apró, de határozott rántással fel és le mozdult, mintha egy láthatatlan sínen siklana. Az Antikvárius arca, akaratlanul is, a lila fénybe merült. Szemei a mélyedésre fókuszáltak, és ekkor látta meg. Nem fizikai árnyékok voltak, hanem a porból és a fényből szőtt, torzult, éteri alakzatok, melyek táncoltak a mélyedés falain. Minden mozdulatával mintha egy-egy virtuális, mégis valós bejegyzést generált volna. A kattogó hangok pedig a csipeszből jöttek, jelezve, hogy minden „leolvasott” árnyékprofil egy adatponttá válik.
A feladat abszurditása dacára érezte, ahogy teste rezonál a csipesszel, egy élő adatgyűjtő eszközzé degradálva. A sziszegés most már suttogássá alakult, de a szavak érthetetlenek maradtak, csak a lüktető, fenyegető ritmus maradt meg. Az Antikvárius az Utazóláda foglya volt, és most már az árnyékok krónikásává is vált. A folyosó végén, a lila fényen túl, egy pillanatra egy újabb, még sötétebb mélység ígérete derengett fel.