333/4. Az optikai azonosítás — A rezonáló feladat

A mélyraktár zegzugai elnyelték a fémzörgés utolsó visszhangját. Előtte azonban, a következő kanyarban, egy apró, lila fény villant fel, mintha egy bélyegző, a távoli, mégis egyre valósabb jövő lenyomata várná. A fény, mint egy diszkrét hivatali jelzés, egy pillanatra megtörte a sötétséget, majd állandósult. Az Antikvárius karján a csipesz már mozdíthatatlanul rögzült, a belső hajtás rezonanciája pedig a testén keresztül dübörgött, egy lassú, szívritmus-szerű ütemre kényszerítve őt.
„Figyelem, Antikvárius úr!” – dörrent az Utazóláda, hangja remegett a belső rezgésektől, mintha maga is rettegne attól, amit közölnie kell. – „A lila fény a 333/4-es bejegyzés aktiválódását jelzi. Kötelező az optikai azonosítás, mely során a mélyraktár rejtett kamráinak *árnyékprofilját* rögzíti, mozgásban maradva. A csipesz biztosítja az optikai tengely stabilitását. Pontosság kulcsfontosságú!”
Az Antikvárius, akinek bőre most már a csipesz recés felületét dörzsölte, kétségbeesett. Milyen árnyékprofil? Ő egy ember, nem egy vonalkód-leolvasó! A tiltakozás csak elfojtott nyögésként rekedt meg a torkán. A „mobilis hivatali kiegészítő” szerepe abszurdabbá vált: önjáró szkennerré avanzsált, feladata a sötétség árnyékainak rögzítése.
Az Utazóláda, félve, de szigorúan, tovább haladt a kanyargós folyosókon. A lila fény egyre erősödött, feltárva a folyosó falán egy apró, mégis ijesztően mélyedést, melyből fojtott, sziszegő hangok szűrődtek ki. Valami várta őket ott.