333/3. Az élő csipesz — A belső hajtás rezonanciája

Antikvárius azonnal megértette a várakozó csipesz hallgatólagos követelését. Hivatalnok ösztöne, mely régóta szunnyadt, felébredt. Talán ez volt a pillanata egy apró, alig észrevehető ellenállásnak. Felcsíptethetett volna… mit? A még mindig gőzölgő, haszontalan 333/1-es iratot. Kétségbeesett, reményteljes csillogás futott át bürokratikus elméjén.
De az Utazóláda, mely sosem aludt, nem kínált efféle kreatív szabadságot. „Az iktatókönyv, Antikvárius úr, *az* iktatókönyv!” – dörrent az Utazóláda, mintha olvasott volna gondolataiban. – „A csipesz rendeltetése egyértelmű: az ön karjának rögzítése, hogy a mérőszalag funkciója stabil maradjon a belső hajtás rezgései közepette.” A reszelő hang most már egyértelműen a csipesz felől érkezett, ahogy az magától mozdult, és fenyegetően nyílt ki.
Antikvárius reménye apró, de annál fájdalmasabb pukkanással oszlott szét. Nem volt menekvés, sem „áthárítási kísérlet”. Az élő mérőszalag koncepciója szó szerint értendő volt. A csipesz recés foga lassan, megállíthatatlanul kúszott fel a kezére, miközben az Utazóláda belső szerkezete egyre erősebben rezonált. A belső hajtás rezgései átsugároztak a testén, mintha ő maga is egy hatalmas gépezet fogaskereke lenne.
Az éles fém hidege élesen mart a bőrébe, és az Antikvárius rájött, a reszelő hang nem egy külső ellenőrtől származott. Az ő bőre volt az, ami most már valószínűleg a csipesz recés felületét dörzsölte, ahogy az megszorult. A fájdalom tompa volt, mégis elidegenítő, egy újabb bizonyíték arra, hogy teste már nem a sajátja, hanem egy „mobilis hivatali kiegészítőé”. A sínpálya tovább haladt a sötétség mélyén, és a csipesz véglegesen rászorult az alkarjára, mintegy hivatalos plomba.
A mélyraktár zegzugai elnyelték a fémzörgés utolsó visszhangját. Előtte azonban, a következő kanyarban, egy apró, lila fény villant fel, mintha egy bélyegző, a távoli, mégis egyre valósabb jövő lenyomata várná.