333/2. Az élő mérőszalag — A belső hajtás rezgése

Antikvárius fémes sóhajjal mozdult, mely rozsdás zsanérok nyögésére emlékeztetett. Lábai – egykor a sajátjai – most egy kolosszális, bürokratikus szerkezet karjaiként funkcionáltak. A bal sínpálya, olajosan fénylő barázda, hipnotikus vonzerővel csábított. Elmozdult, egy lökés futott végig gerincén, ahogy az Utazóláda mély dörmögéssel válaszolt. Az aktacsomag, a 333/1-es, még halványan gőzölögve a lilás hivatali párától, az ölében pihent: új postai funkciójának néma bizonyítéka.
„Kiváló mozgásmenet!” – dörrent az Utazóláda, hangja gépi elégedettséggel telve. – „Az első kalibrációs pontot sikeresen elértük. Ne feledje, Antikvárius úr, minden lépés adatpont, ön a precizitás megtestesítője!” Az Antikvárius nem mert pislogni, nehogy ezzel is adatot szolgáltasson. Az élő mérőszalag koncepciója valósággá vált, testének minden mozdulata digitális kijelzőn materializálódott. A sínpálya mélyebbre vitte a raktár sötétjébe, ahol a falak végtelen, irattartó rekeszekké nőttek.
A távoli reszelős hang, eddig suttogás, most már egyértelműen közeledett. Mintha hatalmas ecsetet húznának végig durva felületen, ritmikusan. Vajon másik „élő mérőszalag”, vagy ellenőr? Az Utazóláda újabb kattanással jelzett, majd egy apró, rézcsengő szólalt meg kellemesen, már-már ijesztően otthonosan. „Figyelem! Új szállítási utasítás! Kérem, készüljön fel a következő aktacsomag befogadására! Bal oldalán, a 7-es szektorban egy ‘elveszett’ iktatókönyv várja a sürgős átvételt.” Egy keskeny nyílás tárult fel, ahonnan nem irat gurult ki, hanem egy vékony, éles fém csipesz, rezzenéstelenül várva. A reszelő hang eközben már közvetlenül mögötte rezonált, egyre fenyegetőbben.