301/5. A sóhajtó szőnyeg — Az édesen ketyegő idő

A mély nyögés, mely mintha az antikvárium legmélyebb zugából fakadt volna, nemcsak a padlót rázta meg, hanem a levegőben is elültette a bizonytalanság magjait. A pult tetején, ahol a Kopcos Úr ujja még mindig a smaragdszínű fénnyel pulzáló cukorkristályra mutatott, az édes jövevény egy pillanatra erősebben ragyogott, majd egy halk, szinte alig észrevehető koppanással tovább lüktetett, mint egy halkan ketyegő, cukorból készült időzítő.
Mr. Henderson, akinek nyelve hegyén még az előzőleg kóstolt kristály földes utóíze vibrált, hirtelen egyenesedett fel. Szemüvege lecsúszott orráról, de nem törődött vele. „Ez… ez nem lehet egyszerű szeizmikus aktivitás!” – kiáltotta, hangjában a tudományos pontosság iránti elkötelezettség és a tiszta, zsigeri döbbenet keveredett. „Ez egyfajta… önszerveződő anyagcsere-folyamat! Valószínűleg a glükóz-alapú polimerek bomlásakor keletkező gázok okozzák a rezonanciát. Vagy esetleg a szőnyegszálak kollektív stresszreakciója a… az asszimilációra! Igen, a szőnyeg… sóhajt!” Az Új Vevő, aki eddig csak hátrált, most már a kijárat felé tapogatózott, arcán a felismerés, hogy nem olvasni, hanem tanúskodni jött.
Az Antikvárius azonban nem Mr. Henderson elméleteit elemezte. Tekintete a perzsaszőnyeg egyre nagyobb, kopott foltjaira szegeződött, melyek már nem csak ráncosodtak, hanem finom, alig látható rángásokkal reagáltak a padlóból jövő mély hangra. A szálak egyre gyorsabban aszottak, mint valami láthatatlan rágcsáló szájában, és a feloldódó anyag édes, mégis fojtogató illatot árasztott, mintha maga a szőnyeg is megadta volna magát az édes inváziónak.
A Kopcos Úr, aki eddig a legcsendesebb szemlélő volt, most hirtelen előrelépett. Nem a szőnyeg, nem is a kristályok lekötötték elsősorban. Hajlott alakja a pult mögé vitte, ahol a zöld massza egy vékony, de kitartó ereje már a falat kezdte ostromolni, mintha a kémény alól felfelé kúszna. Egy apró, alig hallható pukkanás kíséretében egy újabb, még apróbb cukorkristály pattant ki a fal repedéséből, nem messze az óra ingájától. Az óra, mintha maga is átesett volna egy édes átalakuláson, ettől a pillanattól kezdve valahogy… édesebben ketyegett, mintha a mutatók is cukorból lennének.