301/4. A pulzáló édesség — A szőnyeg rejtett sóhaja

A pult, korábban az antikvárium rendjének szentélye, most egy glükóz alapú tájképpé változott, melyen a cukorkristályok szanaszét hevertek, mintha egy édeszárcsa vedlett volna. Mr. Henderson, akinek jegyzetei már réges-rég kiterjedtek a mandzsettáján túl a belső zsebében lapuló számlák hátoldalára is, újra feltámadt lelkesedéssel vetette bele magát a jelenségbe. Szemét a kristályok csillogása vakította el, elfeledve, hogy a kezéből kicsúszott ezüstkanál valahol a padlón pihen. „Ez nem csupán cukor!” – kiáltotta, miközben egy maréknyit gyűjtött össze belőlük. „A kémiai analízis első lépése az érzékszervi vizsgálat! Édes, de… van egy furcsa, földes utóíze. Mintha maga a talaj akarna bejutni a… az asszimilációs láncba!” – magyarázta, és egy apró darabot már a nyelve hegyéhez is emelt, az Új Vevő döbbent tekintete kereszttüzében.
Az Antikvárius azonban nem a cukor-kémikus lelkesedését osztotta. Tekintete a perzsaszőnyeg egyre nagyobb, kopott foltjaira szegeződött. A szálak már nem csak rágtak, hanem egyfajta ritmikus pulzálásba kezdtek, mintha a szőnyeg maga is dobogni kezdett volna a zöld massza hatására. Ahogy az Antikvárius egyre közelebb hajolt, hogy jobban megvizsgálja a jelenséget, a Kopcos Úr egy halk, de annál meggyőzőbb „Pszt!”-vel intett. Ujja a pult egyik legnagyobb, már pulzáló cukorkristályára mutatott. A kristály halvány, smaragdfényű ragyogást bocsátott ki, mintha egy miniatűr, édesen ketyegő időzítő lett volna.
Ekkor, mintha a padló alól érkezne, egy újabb, hátborzongató hang hallatszott. Nem pattogás, nem ropogás. Egy hosszú, lassan mélyülő *nyögés*, mintha maga az antikvárium sóhajtana fel, elégedetten, ahogy a szőnyegpiranhák befejezték az aznapi… vagy az az órai lakomájukat. A zöld massza pedig, mintha csak az elégedett gyomor rezdülése lenne, finoman megremegett.