301/3. A cukorkristályos tanúk — Az asszimiláció íze

A cukorkristály, dacolva minden logikával és a fizika törvényeivel, egy rövid piruett után szinte észrevétlen *koppanással* landolt az Antikvárius gondosan karbantartott, ám jelenleg meglehetősen ragacsos pultjának szélén. Gyanúsan finomnak tűnt.
Az Új Vevő, akinek elméje a „szinergikus szimbiózis” után épp a „spontán glikolízis” fogalmát próbálta megemészteni, feledkezve meg a halálos veszedelemről, szinte ösztönösen nyúlt a csillogó darabka felé. „Ez… ez egy édesség! A szőnyegszálak kondenzált lényege! Egyfajta… szőnyegcukor!” – kiáltotta, hangja a felfedező izgalmától remegett. A Kopcos Úr ijedtében lehunyta a szemét, mintha attól tartana, hogy az Új Vevő, ha megkóstolja, azonnal beolvad a perzsaszőnyegbe, és egy újabb, emberi-perzsa hibrid cukorkristályt fog produkálni.
Az Antikvárius, aki már a kezdetektől fogva a legpraktikusabb megoldások híve volt, azonnal egy régi, patinás ezüstkanalat kapott fel, hogy azzal vegye szemügyre a kristályt. Nem akarta puszta kézzel megérinteni azt, aminek az eredete egy olvadó csizma és egy éhes szőnyeg. De mire odaért volna, Mr. Henderson, akinek a jegyzetfüzete már rég elfogyott, és most a saját mandzsettájára írt, megragadta a kanalat. „Várjon! Kémiai reakció! A savanyú és az édes antagonizmusa! Lehet, hogy ez csak egy pufferanyag, ami semlegesíti a… a szőnyegsavakat!” – hörögte, miközben gyanakodva szaglászta a kristályt. Édeskés, de enyhén égett illata volt.
Eközben a zöld massza egyre mélyebben szívódott be a szőnyegbe, és a pattogó hang is felgyorsult. Az Antikvárius tekintete visszavonhatatlanul a szőnyegen rekedt. Nem a cukorkristály, hanem a szőnyeg volt az igazi rejtély. A szálak, melyek korábban úsztak, most már egyre határozottabban *rágtak*. Apró, szinte láthatatlan mozdulatokkal tépték szét a gyapjút, ami, úgy tűnt, csak a táplálkozás folyamatának része volt. Ahogy a zöld massza egyre nagyobb területet hódított meg, egy-egy szál, a perzsaszőnyeg bonyolult mintázatának egy-egy része, mintha elmosódott volna, feloldódott volna, eltűnt volna. A padlón egyre nagyobb, kopottnak tűnő foltok jelentek meg, mintha a szőnyeg évszázados kora hirtelen tízszeresére nőtt volna.
A kristály, a pulton, most már nem volt egyedül. Egy újabb pattogó hang, egy újabb puffanás, és egy újabb, tökéletes cukorkristály jelent meg a ragacsos folyadék felületén, majd egyenesen a pult felé repült, mintha apró, szárnyatlan méhek lennének, melyek egy láthatatlan kaptárból rajzanak ki. Az Antikvárius hátrált egy lépést, az ezüstkanál kiesett a kezéből. A cukorkristályok egyre sokasodtak, apró, édes tőgyekként nőttek ki a zöld ragacsból, és lassacskán ellepték az antikvárium pultját. A szőnyegpiranhák pedig… a szőnyegpiranhák továbbra is csendesen, de annál hatékonyabban dolgoztak a lábuk alatt.