301/2. A szőnyegpiranhák — Az édes asszimiláció

A ragacsos, zöldes massza, mely most már nem csak édes, hanem enyhén égett utóízzel is bírt, betöltötte a helyiséget. Mintha egy óriási, rosszul sikerült cukorkát kíséreltek volna meg elkészíteni, és az most lassan, nyúlósan feladta volna a harcot a gravitációval. A szivárgó folyadék egyre terjedt, és a legmeglepőbb, vagy talán legkevésbé meglepő módon, apró, sötét, szőrszálakhoz hasonló darabkák úsztak fel a felületén, mintha a padló pora, vagy valami egészen más, magától is belekeveredett volna ebbe az édes káoszba. A zöldes massza lassan elérte a régi perzsaszőnyeg szélét, és a sötét szálak mintha egyre gyorsabban úsztak volna a felszínén, mint apró, éhes piranha.
A szőnyeg, ez a tekintélyes, időtlen műalkotás, csendes, de aggasztó sziszegéssel fogadta be a zöldes kényeztetést. A sötét szálak, melyeket eleinte csupán pornak vagy törmeléknek véltek, most már valóban valami célszerű mozgásba kezdtek. Nem csupán lebegtek; sokkal inkább úsztak. Egy kósza, félrenyelt morzsa módjára merültek alá, majd bukkantak fel újra, mintha valami láthatatlan áramlat sodorná őket a ragacsos zöld óceánban.
Az Új Vevő, akinek elméje mindig a legképtelenebb magyarázatok felé kanyargott, felkiáltott: „Szinergikus szimbiózis! A csizma anyagcseréje beindult! A szőnyeg szálai asszimilálódnak, hogy táplálják a… a cukor-predátort!” Ujját egy különösen robusztus gyapjúcsomó felé meresztette, amely, a puszta tények ellenére, valóban egyre mélyebbre húzta magát a ragacsos szakadékba, mintha a perzsaszőnyeg hirtelen éhes lett volna.
Mr. Henderson, aki már rég feladta a tudományos szigor minden reményét, lázasan firkált. „Asszimilációs sebesség! Potenciális szőnyeg-enzim katalizátor!” Szemei idegesen cikáztak a mutáló szőnyeg és a beragadt kanál között, mintha bármelyik pillanatban arra számítana, hogy a kanál lábra kel és elszalad, mielőtt ő is a ragacsos végzet áldozatává válik.
A kopcos úr, akinek a lába továbbra is a bútorok stabil részét képezte, csak nyögni tudott. Képzelete máris egy óriási, zöld karamellcsapdává alakította át az antikváriumot, ahol minden tárgy, minden látogató, végül egyetlen édes, ragacsos egységgé olvad össze a padlóval. A gondolat hideg verejtéket csalt az Antikvárius homlokára is, aki a kanál helyett immár az egész boltot érezte reménytelenül beragadva.
Az Antikvárius azonban valami még meglepőbbet vett észre. A zöld massza, most már perzsaszőnyeg-esszenciával dúsítva, halk, ritmikus *pattogó* hangot kezdett hallatni, mint az apró, túlsült pattogatott kukorica. Majd a felületen egy parányi, csillogó buborék jelent meg, nőtt, és egy halk *puffanással* szétpattant, a levegőbe bocsátva egy csipetnyi tökéletesen formált, miniatűr, aranybarna cukorkristályt.